Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kilián László: Millefilia, millefóbia

2010.10.26

Kilián László

Millefilia – Millefóbia

 

Géczi Jánosról már most tudja minden Veszprémmel valóságosan és kellően elmélyülten itt lakozó vagy itt ismerős, hogy becses nyomot hagy a városban, ekként ilyen nyomot hagy a világban. Bár eszével semmiképp sem akarja hinni, szíve mélyén mégis tudja: rengeteg erőfeszítése, küzdelme valamiként tárgyiasult a világban; az ontológiaiban és a fenomenológiaiban is.

A fenomenológiai lehet csalfa, az ontológiai világnak pedig sajátja, hogy nem feltétlen igazolja vissza a teljesítményt az erkölcsi-esztétikai arculatú hozadékokkal. Márpedig Géczi a kezdetektől ezt kéri számon a rajta kívülieken.

Erre bizonyság a Nyom című kötete is – amelyet maga titulál Veszprém-esszének –: annyira szemlélődni akar, hogy belesajdul a szíve/érzelemvilága, melynek nyomán már inkább az utóbbi ?”mellék?”hatással tud foglalkozni. Tanulságos olvasmányt kínálva az erre érzékeny embereknek (talán filoszoknak). Ezernyi rajongás és ezernyi kivetített, átdimenzionált félelem lappang vagy vetődik a felszínre a szövegben, a nagyon is értékes és izgalmas szövegben, a szövegben, képi világában és fordulataiban.

A könyvnyi esszé vége táján e szövegmű szándékolt szerkezetéről azt mondja: semmiképp nem lineáris, más szerkezetű, más szálszerkezetű, mint az a könyvszerűség okán látszana.

Több idősíkot, helyszínt és hőst (sajátmaga számos alteregóját) váltogat, váltogatja még akár  egybe tartozó szövegegységben, cselekményben is. Ő ugyan egy hálóhoz, annak is szálak és csomók által bennfogalt szemekből egybeálló terülőmintához hasonlítja esszéje szerkezetét, számomra mégis inkább a sakktáblamodell tetszik kezelhetőbbnek.

Géczi János Nyombeli sakktábláján a rajongott, méltatott, dicsért beszéd-tengerszemek, egyáltalán a pozitívumok a fehér mezők. A kárhoztatott, szépészetileg, erkölcsileg, filológiailag, filozófiailag az iszamos mocsárnak, lápvilágnak értékelt sekélyes árterek a sötét mezők. De először a világos négyzetekről; aztán a másikakról.

A fehér helyeket tengerszemnek állítottam, mert a Géczi által nagyra besült mesélnivalóknak, pozitív mondandóknak igazi mélységük, térszerűségük van. A Géczi-recepciótörténetből már ismeretes a megállapítás, hogy a magyar irodalommal ő fedeztette fel – mint hogy ő használta először valóságos avatottsággal – a biológiai, flórával és faunával kapcsolatos magyar nyelvezetet, annak gazdagságát, metaforikusságának sajátos ízeit, sajátszerű fordulatait.

Az esszékönyvben lélegzetállítóan szépek, eltaláltak a kertjéről, kicsiny és nagy növényekről, állatkákról, nevén nevezett fákról, madarakról írtak. Ezekhez foghatók a kutyáiról szóló részek, átlelkesítésük, szerettettel emberien értelmessé avatásuk, varázslásuk.

Élményszámba megy Géczi Jánost olvasni, amikor bármilyen rózsáról tudat velünk valami adatot avagy valami becseset, ezekben gyakran feltűnik a mediterránum, valamint az arab kultúra iránti elragadtatottsága, amely ugyancsak szimpatikus.

Elgondolkodtató a rókaasszony motívumának előbukkanása e rövidke könyvben, minthogy már korábban – ekként a Tiltott ábrázolások könyvében – is szembesített bennünket ezzel az őt izgató jelképpel, a valóban izgalmas és gazdag tartalmat/tartalmakat hordozó ravaszdi és egyben feminin alakváltó allegória szinte biztosan további Géczi-művek motívuma, szereplője lesz még.

Géczi mesterien rajzol tájat, élvezetesen geologizál olvasóinak, mint a nagy elődnek tekintett Cholnoky Jenő. Ilyenkor az embereket is tudja a természet részének, ahhoz méltóan nagyszerűnek látni, láttatni.

Máskor – és ilyen gyakran van – ezek az emberek az ember-dimenzióban, társadalomban, városban mind egy szálig gyanúsak. Még azok is titkos, titkolt vétekkel, hibával, bűnnel bírnak, akiket becsülni valóként akar elénk állítani. Ezeket rögzítve persze már a sötét mezőkön lépdelünk, a sötéteken, amely iszapszínű láprét-”kockáknak” persze (színben?) tobzódó a változatossága. Ennek az a baja, hogy fakó és száradékony/szíkes, a másiknak hogy hivalkodón éjszínű, de lucskos.

Ezért is van, hogy nyitott kérdés: a Veszprém-esszében a város sötét vagy világos mezőn magasodik vagy terül el.

Kettő ezek mellet is biztos.

Az a Veszprém, amelyet Géczi szeret, vagy amely jegyek, események benne értékek, dicsérni, becsülni valók, abban az értelemben, ahogy Géczi megközelíti, a szempontokat, adatokat összerendezi, na, az a város nem létezik vagy legalábbis nem Veszprém az.

Ellenben az a Veszprém, amelyet annyira megátalkodottnak, elvetemültnek, gonosznak, sátáninak, feketének, cinikusnak ábrázol/lát, na, az a Veszprém sem létezik.

Legelsősorban is azért, mert ő, a faluról jött – igaz iskolaéveit nemzetes/civis nagy- (valójában közép)városokban töltő – folyamatosan a kistelepülések, kisközösségek ferdült igazító és igazodó felosztásában találja Veszprémben megélt megpróbáltatásait megmagyarázhatónak, miszerint itt is létezik a bennszülött tekintélybíró csoport és az általa kitaszítottságban tartott, gúzsbakötött bebíró kényszerközösség. Az ilyen problematizáltságú nagy ívű gondolatfutamok a könyvben némelykor kissé túldimenzionáltak a mindenkori olvasó számára legyen bár itteni vagy mástáji.

Maga meséli el a város népesedéstörténetét, amelyből viszont olyan következmények is származnak, hogy az őslakosok, akiket a gyüttmentek perifériára szorításával gyanúsít valójában és egyszerűen nem léteznek. Persze ettől lehetnek az embernek ellenségei vagy rosszakarói, akadályozói, de a város bármilyen értelemben vett hatalombíróinak ugyanolyan felmenői voltak származásra és lakhelyre vonatkozóan is, mint az esszé mesélőjének/elemzőjének, magyarán ők is betelepültek.

 

Látunk egy méltatott Veszprémet, egy lesajnált Veszprémet. Vetült és vetemedett

 

De hát ilyen az irodalom!

(Géczi János: Veszprém-esszé – Nyom, Palatinus Kiadó, Bp., 2009)

 

Kilián László

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.