Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Juhász Attila: Ember- város - világ. (A képzelet szülte város; Jerusalaim) Műhely, 2016. 1.

2016.04.12

Ember – város – világ

(Géczi János: Szélbe burkolt város; Jereusalaim, a képzelet szülte város)

 

A 2014-es évben négy új kiadvány megjelenése is hozzájárult ahhoz, hogy a pedagógiai munkásságáért éppen Apáczai-díjjal kitüntetett irodalmár, Géczi János és olvasói méltóképpen ünnepelhessék a hatvanéves művészt, akinek alkotói sokarcúságát e könyvek is tükrözik, s mindegyikben tetten érhető a számvetés jellege. A Hosszúversek/Képversek című kötet jelzi, hogy a képzőművészi sikereket is elért szerző elsődlegesen lírikusi életművét tekinti hangsúlyosnak, de az Onagy Zoltánnal együtt készített beszélgetéskötet (Egy teremtés története; mindkettő a Gondolat Kiadónál jelent meg) részletes szemlét ad a teljes életútról és az alkotói pályáról. Valószínű, hogy a jubileum és az ünnep – immáron túl a 2011-ben kapott József Attila-díjon, illetve a kínai utazás által is indukált szemléletváltozáson – szakaszhatárt jelöl. A különböző műfajú szövegekben egyaránt felerősödő bölcseleti szkepszis, a koncentráltabb gnoszeológiai és poétika problémafelvetések mellett e korszakváltás jelentős magánéleti változással is összekapcsolódik: közel négy évtized után Géczi elköltözött abból a Veszprémből, ahol sok és sokféle küzdelem mellett, „szellemi delelőjén” az eddigi életmű legjavát hozta létre, de lakhatóvá lakott, sajátjává sétált, mediterrán hangulatúnak érzékelt városa igazából sosem fogadta el, sosem fogadta be, sosem becsülte meg.

A Veszprém-korszak lezárását a beszélgetőkönyv záró információin túl az is jól szemlélteti, hogy a városhoz kötődő új válogatáskötet végére illesztett kulcsvers vallomásos-elégikus módon érezteti a lemondás, a búcsúzás szándékát: „A város – miként Kronosz – fölfalja fiait (…) nincs benne sem mennyország / sem pokol sem egy szonett délutánra  Amit tud az a szerencsétlenségek jelenidején / a mítosz – mítosza – leírása (…) Veszprém. Felejtésből építkezel (…) lakód hiába tett a históriádhoz egy – tán kettő – tagmondatot / hulladékként a csönd emésztőgödrébe hull (…) Dolgom egy színnel maradt / meglehet az az isten / a vörös labirintusának szívében heverő mondattal (…) Eltűnsz a térképről város! (…) Elégiákból az idillt lebontják (…) Ki tudja – a közöny irgalmatlan – mi nem voltál / s mi az ami lehettél volna?” Pedig a Szélbe burkolt város nyitányának választott Megfigyelő című írás bizakodó-tervező szemléletű felütése pozitívabb gondolati-érzelmi ív megépülését sejteti: „Be lehet lakni ezt a világot. Engem is belaknak. Oly sok mindenkinek beletartozom a látványába”. (Van benne némi bizarrság, hogy Veszprém önkormányzata, amely 1992-ben „a város szellemi, művészeti, épített környezeti értékeinek létrehozásáért és megőrzéséért, a város természeti értékeinek megőrzéséért, a város nemzetközi hírének öregbítéséért, kapcsolatainak kiépítéséért és ápolásáért” alapított Gizella-díjjal jutalmazta Géczi Jánost, most olyan kötetének megjelenését támogatta, amelyben a várost sok mindenért sokféle kritikával illeti…)

Verses, kisepikai részeket és esszéket tartalmaz a Szélbe burkolt város majd 400 oldalas szövegkorpusza. Az eredeti közlésekhez viszonyítva két különböző kötet teljes anyagát is megtaláljuk benne: a három ciklusból álló Magánkönyv újraközlése hiánypótló, mert egyébként szinte hozzáférhetetlen, a Veszprém-esszé és a Nyom pedig itt szeparáltan, keletkezési idejük szerint épülnek be a nagyjából kronologikus kötetszerkezetbe. E két hajdani anyag fontos része a Veszprém-korszaknak – a 20 tételből álló mostani kínálat terjedelmének harmadát teszik ki –, de olyan korábbi kiadványoknak is fontos szerep jutott a válogatásban, mint az első igazi Veszprém-könyv, a Fegyverengedély, illetve a Patkányok, a talán veszprémi főműnek tekinthető Tiltott Ábrázolások Könyve vagy a jelentős alkotói-magánemberi közérzetváltozást tükröző Múlik című esszékötet. A szövegekben található különböző utalások egyébként a tágabb látókör részévé teszik a veszprémi évtizedek egyéb alkotásait is, genetikus és értelmezési adalékokkal szolgálva pl. az Elemek, a fonalvers, figurával, a mágnesmezők, az Ezer veszprémi naplemente vagy a 21 rovinj című kötetekhez.

Géczi sokféle módon kötődik Veszprémhez. Jelentős szerepet vállalt a város közéletében mint folyóirat-alapító, kiadó, szerkesztő, tudós és egyetemi oktató. E kötődések és tevékenységek mindegyike szerves részévé válik szemlélete alakulásának, s velük kapcsolatos jelzések sokasága található a kötetben, de a mondandó karakterét mégis az irodalmár nézőpontja és viszonyrendszere, a gyakran versen kívül is lírai, képi érzékletességű megjelenítésmód határozza meg. A válogatás szerkesztője, Benke Gábor sikerrel társul ahhoz a kötetszervező alkotói hagyományhoz, melynek jegyében az életmű egyes önálló részei olykor egy-egy új kötetben – esetleg valamelyes belső átrendeződéssel kombinálva – új struktúrák elemeiként bukkannak fel. Így a kötetekben és az életműben is jellemző újra- és újjászerkesztődés nemcsak felerősíti a motivikus és gondolati hangsúlyokat, hanem gazdagabbá, árnyaltabbá és persze összetettebbé is teszi az alkotások külső-belső kapcsolatrendszerét. A tárgyakra, természeti képekre, életképi helyzetekre, szójelentésekre, vagyis a megismerés- és azonosulás-részletekre fókuszálás nyomán a Szélbe burkolt városnak és szövegrészeinek egyaránt a Géczire oly jellemző mozaikos egészépítő technikával biztosít helyet a szerző az életmű-univerzumban.

Nem a legközvetlenebb, de nyelvileg mindenképp a legegyedibb nexusszemléltetés eszközei a kötetben a verses szemelvények. Elmúlásközpontú, de az értelmi letisztulás sajátos nyugalmával kiegészülő közérzeti helyzetjelentés ezek között a Fúgavariáns, a (veszversprém) című opus viszont a vulgaritástól sem idegenkedve naturális közvetlenséggel fogalmazza meg – és vetíti ki istenre is – az alkotó elemi hiányérzetét, fanyar elkeseredettségét, s közben „beszakadt látképként”, tömör fekete lyukként, a „pannon vidék csattogó protéziseként” nevezi meg a várost. A mintegy kétszáz tételből álló, három részre tagolt Magánkönyvet a recepció anno a magány könyvének titulálta, és nem véletlenül. A bádogcsatornába nőtt ecetfa, a „világvégén” kaján fotósok előtt „szellőzködő” Szent István-szobor, a séta-bolyongások, az „ingerek csigaházba bújása”, a csapdaként magába záró szoba, egy válás illúzióvesztett emlékei mind-mind beszédes motívumok ehhez, akárcsak a babitsi zárt énközpontúságra vagy a sziget után vágyakozásra utaló részletek, de legnagyobb súlya talán a ciklus elején említett istenmagánynak vagy a második rész, a tényleges magánkönyv záróképében a valóságtól elforduló harmadik szem említésének van. A könyvnyi ciklus egésze ambivalens érzelmi viszonyulást mutat Veszprémhez („ennyi elég / pedig a kémcsövekben mennyi még / a bakonyszagú kisvárosból”, „mit kezdjek ezzel a várossal (…) áttúrja magát a hamu vulkánkupacán (…) mereven néz”, „szétemészt a város”; „magáénak fogad a hely”, „öntudatos erő / maradni / itt”). A majdnem-otthonosságból – amelyhez hozzájárul növények, épületek, helybeli irodalmár elődök, a helyi legenda- és anekdotakincs bensőséges ismerete, a házi kedvenchez, kerthez, mesterekhez való kötődés – a lírai jelzések tanúsága szerint is egyre inkább befelé fordulás lesz. A Veszprém-hangsúlyok mellett azonban fontos témává válik a nyelvi jelentés, a kifejezhetőség bölcseleti problematikája, az ars poetica, melyek egyébként műfajra és műnemre való tekintet nélkül a kötet más részeiben is rendre felbukkannak.

A Szélbe burkolt város elejére a leginkább olvasóbarát kisepikai szövegek, novellák kerültek. A Patkányok című prózakötetből származó három szemelvény mindegyike realisztikus, anekdotikus történetet mesél el, s bár van bennük némi humor és misztikum is, már itt feltűnik a szerző-elbeszélő-szereplő keserűsége, megkeseredettsége. A Fokhagymás májszeletek nemzeti salátával című írás viselkedés- és társadalom-lélektani figyelme már azt éri tetten, hogy a közeg milyen illúziótlan és ellenséges tud lenni („Elaljasodott a város és a mi munkahelyünk is. A dolgozók először visszabújtak a magánéletükbe, de hogy ott se volt elég jó, egy-két év múltán a düh és az elkeseredés lett rajtuk úrrá. Nem tűrték egymást, nem volt, ami az életükben közös”). A jelenségek mélyebb motivációinak feltárására Géczi itt nem vállalkozik, arra főként esszéiben tér ki nagy részletességgel, tudományos alapossággal, viszont a történet jogásznőjének szűkszavú sejtetéssel említett távozása már itt szinte modell értékűvé válik, ahogy azt a nyíltabban kritikus esszék később a városi humán értelmiség sorsának tipikus elemeként szemléltetik.

A „testesebb” novellaszemelvények szerkezetben, időkezelésben, karakterteremtésben is komplexebb alkotások. A Romanosz című írás eredeti makrokontextusában meghagyva, most is a Fegyverengedély részeként szerepel, A kísértetfeleség azonban – a Tiltott Ábrázolások Könyve harmadik részéből ide átültetve – szeparált darabként. A Nyom című nagyesszében utalást találunk arra, hogy anno – a veszprémi illetőségű íróelőd Cholnoki fivérek mellett – egy vörös hajú veszprémi lányban megtestesült és átlényegült különös-misztikus jelenség adta az alapvető inspirációt a TÁK „nagyregényének” megírásához, ahol egyébként A kísértetfeleség csak egyik része a több novellára tagolt történetfolyamnak, melyben – akárcsak a Romanosz és annak továbbgondolt későbbi nagyepikai lenyomata, az Anekdota című függelékkötet esetében – realitás és fantázia, illetve különböző idősíkok és karakterek, szépppróza és értekezés egymásba átjátszása, az asszociációs tér kitágítása jóval fontosabb szerephez jut, mint akár az említett kisprózákban, akár a Fegyverengedély és az Angyalhéj itt olvasható többi részletében.

Amúgy a Romanosz és A kísértetfeleség egyaránt összefüggésbe hozható egy Géczinél vissza-visszatérő ismeretelméleti és prózapoétikai problémafelvetéssel, mely az identitás és megismerhetőség kérdéskörére összpontosít. Egyfajta bölcseleti karakterű „ki kicsoda” játékról van itt szó, melynek előzményei visszanyúlnak a még szegedi ihletésű Kezét reá veté, hogy lásson című regényig. A szerző-elbeszélő-szereplő-alakmás, illetve mester és tanítvány, művész és modell, alkotó és alkotása viszonyrendszerben megvalósuló áttűnések és azonosulások, leválás és fuzionálás, összegződés bonyolult, többnyire feladványszerű kezelése jellemzi ezeket a műveket. Az egymásban tükröződés, a kölcsönös interiorizálódás nemcsak alkotás-módszertani vonatkozásban fontos része Géczi szemléletmódjának, hanem a város és a városhoz tartozó, azt sajátjaként értő és ismerő ember viszonyát alapvetően határoz(hat)ja meg vélekedése szerint. Mindemellett A kísértetfeleség zárlata az említett problematikához olyan reflexiót fűz, melyben a szó szerint megismételt városkritika mellett a rejtőzködés, az identitásnak valamiféle negligáló lebegtetése árnyalja az előbbiekben említett nyitottsági, sokváltozós-soktényezős közelítésmódot: „Ami pedig engem illet, hogy rám ne találjon senki és semmi, s mint könyvet, el ne olvassanak, ezt a sok dombot benőtt várost, hiába ismerem utcáit és azt, hogy miféle romok közé gyökereztek a növényei, s mint esznek lakói, el kell hagynom. Szétemésztettük egymást. (…) olyan próza nem létezik, amelyből bárki szerencsétlen szerzőt megkísérthet hősének daimona. S egyébként is! Én, az eseményben helyet foglaló, náluk jóval távolabbra álltam, s nem véletlenül állapíthattam meg, hogy nem vagyok azonos azzal, aki ezt a 44 781 betűt leírhatja.” (244.)

A Géczi-életmű belső átrendeződései a Fegyverengedély és az Angyalhéj itt közölt prózaciklusaira is kihatottak. Igaz ugyan, hogy mindkét kispróza-sorozat „végső” formájának megfelelően, vagyis a Tiltott Ábrázolások Könyvébe rendezett mennyiség és sorrendiség megtartásával kaptak helyet a kötet lapjain, de a TÁK szöveguniverzumába mindkét eredeti közlésnek a jócskán megrövidített változata került bele. A Fegyverengedély, azaz szerzőnk első igazi Veszprém-kötetének címe is arra utal, hogy már birtokában volt megalkotásakor mindazoknak a képességeknek (írásszakmai és városismereti értelemben egyaránt), amelyek felhatalmazást adhattak számára a városról való érdemi megszólalásra. (Talán érdemes a fegyver fogalmához ez esetben a kritika fegyverének képzetét is társítani, hiszen jó néhány olyan jelenség és tény is említve van ezekben az írásokban – pl. közéleti dilettantizmus, felelőtlenség, környezetrombolás, az értékvédelem hiánya –, amelyek a kritikus-feltáró látás- és ábrázolásmód velejárói, s nem egyszer inkább publicisztikai hangvételű szövegekben találkozhatunk itt velük.) Az Angyalhéj redukált újraközlése egyébként nemcsak a Veszprémről szóló részek egykori belső rostálásából adódik, hanem abból is, hogy a teljes közlés eredetileg Firenzéhez, Rómához, Pompeiihez kapcsolódó ciklusrészeket is tartalmazott, sőt a TÁK lapjain ezek mozaikjába Géczi még a 21 rovinj prózai részeit is inzertálta.

A Fegyverengedély és az Angyalhéj kisprózái amúgy a ciklusokon belül is mozaikszerűen épülnek be a szövegfolyamba. A már említett epikus részekhez képest ezekben gyakoribb a közvetlen veszprémi tematikától való elszakadás, de ugyanúgy gyakori a lokális adatszerűség, a pontos hivatkozások megjelenése. A tárgyszerűség egyik vetületeként néhol szaktudományos látás- és beszédmód is felfedezhető, mely egyébként szinte műfajfüggetlen, általánosnak mondható Géczi szépírói megnyilatkozásaiban. Szerzőnk nem lévén híve a klasszikus műfajok gyakorlásának, kísérletező és határfeszegető habitusából adódóan leginkább „szövegekben” alkot, s ebből adódik, hogy a műfaji mellett a nyelvi-stiláris átjátszások is oly gyakran tetten érhetők műveiben. Az Angyalhéj első közlésekor erre az átmenetiségre, köztességre a szerző maga utalt az „esszéregény” megnevezést használva.  

A két prózaciklus összesen mintegy 200 tétele nem visz végig történetet, és időrendi vagy lokális folytonosság, linearitás nem jellemző rájuk annak ellenére sem, hogy az Angyalhéj esetében a keletkezés dátuma szerint is jelölve vannak a szövegrészek. Az asszociatív kapcsolatok, motivikus ismétlődések teremtik meg a szerkezeti kohéziót a lírai szemelvényekhez hasonlóan itt is gyakran impressziózus opusok között. A város jellegzetes helyszínei mellett az intimebb személyes szféra is sokszor ad teret a történések, gondolatok rögzítésének („belehallgatok a tárgyakba”), és rendszeresen találhatunk miniportrékat is a kisprózák között. Ehhez kapcsolódik, hogy a szerző Veszprém-kötődésében kitüntetett szereppel bíró Cholnoki testvéreknek a felbukkanása itt válik igazából hangsúlyossá. Ismeretterjesztő funkciója is van ennek, hiszen Géczi meggyőződése, hogy még a róluk elnevezett lakótelepen élők sem tudják igazán, kik a névadók, de másrészt e szellemi-alkotói elődök szellemként való megidéződése Géczi kiváltságos érzékenységének és beavatott, sőt azonosulási pozíciójának is fontos jelzése. Az identitásproblematika tehát a két hosszabb novellán túl itt is hangsúlyos szerephez jut. Ennek részeként említhető még, hogy a Fegyverengedély nyitó darabja pontos részletességgel írja le Veszprém címerét, amely a hely és közösség önmeghatározásának emblematikus, tárgyiasult kelléke, de sokkal lényegibb azoknak a belső motivikus és poétikai összefüggéseknek a megléte, amelyek azt mutatják, hogy saját és a város világának egymásra hatását, egymásban való tükröződését Géczi éppen a valóság minél teljesebb megismerése érdekében igyekszik szavakba foglalni. Ehhez azt a módszert alkalmazza, hogy néhol magáról is egyes szám harmadik személyben beszél, illetve önmegszólító dikciót is használ: „Megérinti hátamat (…) majd elkap, megemel, és hirtelen-gyors mozdulattal odaállít, odahelyez magába (…) Itt állsz, halihalihó (…) lehetnél réveteg thomasmann a velencei lidón, cholnoki viktor a kisvasút almádi szárnyvonalán vagy éppen korfu-barnára pácolódott géczijános, a szerző, csak hogy megtaláld őt, akit elvesztettél.” (Halihalihó!) Az identitásjáték indulása most is kötődik egyfajta hármas pozicionáltsághoz („Szereplőként, olvasóként, íróként ugyanott”), s miközben tisztázódik, hogy az egykori Debrecen-elsajátítás párhuzamára (ld. Bele) a Veszprém-elsajátítás folyamata is végpontjához ért („szétjegyzetelt város”, „biztos, hogy innen el. Lemeszeled a helyet, nehogy árnyéka maradjon, ami reá, és sávok, amelyek reád vallanának”), a két nagy prózaciklus mintegy közös végpontján pedig az önismereti beteljesedésnek egyfajta stációjáról olvashatunk: „Ismerem magamat (…) lehámlok a múltamról”.

A Szélbe burkolt város terjedelmének nagyobbik hányadát esszék teszik ki, melyet erősít a szépprózai részek esszérokonsága is. Ez jelzi, hogy az esszéírás az utóbbi években, évtizedekben jelentős szerepet kapott – Géczi tudósi tevékenységével párhuzamosan – az alkotótevékenységben. Van azonban itt egy kisebb válogatás szerzőnk társművészeti tematikájú írásaiból (Tárlat), melyben érdeklődésén túl tetten érhető saját képzőművészi motiváltsága is. A Részlet című kötetből átvett értekezések veszprémi illetőségű alkotókról és műveikről szólnak, hol portrészerűen, hol műelemző jelleggel, de mindig valamiféle szellemi rokonság, személyes érintettség apropóján: Bognár Zoltán festményében a valóság komplex átsajátításának igényét találja elismerendőnek, az eredeti Fegyverengedélyt illusztráló Györgydeák György törekvéseiben a panelbontó, határfeszegető indíttatást és metódusokat, Fenyvesi Ottó vizuális jelhasználatában pedig saját poétikabölcseleti motivációját, a nyelvi jel tiszta önértékűségének egy lehetséges megvalósulását ismeri fel. S mivel maga a veszprémiség, a városhoz való kötődés is kulcskérdése a szemelvények beválogatásának, hangsúlyossá válik a hely szellemét megtestesítő Csikász Imre szobrászi munkásságának „rehabilitáló” méltatása (Géczi 1994-ben szerkesztője volt a Vár ucca negyedévkönyvek Csikászról szóló kötetének is), illetve a „huzat-város igazságait” ismerő és elhivatottan feltáró kismester, a festő Ircsik József emberi-művészi portréja is.

Ezekhez az írásokhoz szervesen kapcsolódik a Veszprém-szobrok című kisesszé. Ebben szerzőnk feltárja az egyébként emberléptékű város köztéri díszeinek idegenszerűségét, ideológiát szolgáló transzparens jellegét, melyben a helyi hatalomnak a felelős művészi jelenléttel, illetve az igaz ábrázolással szembeni veszélyérzetét, averzióját látja bizonyítottnak. Rámutat, hogy az efféle műalkotásoknak még a ragadvány-, illetve gúnyneve is azt tükrözi: a közösség számára nem lehetnek az otthonosságérzet kellékei és jelképei, még az emblematikus István- és Gizella-szobor sem.

Egy ókori panegyricus részletében ismeri fel Géczi annak az általános igazságát, miként lehet a pillanatok, élethelyzetek intenzív megélése által igazán sajátunkká a hely, életünk tere, s így teljes értékű a saját életünk: egyetlen sajátunk. Az aktív megismerés mellett a kontemplatív befogadásnak ebben szintén fontos szerepe van, aminek lírai lenyomatait az Ezer veszprémi naplemente című Géczi-kötet rögzítette anno. Az ehhez írt bevezető is bekerült a válogatásba, s benne az alkony-motívum szelektív művészettörténeti szemlézésén, a verskötet keletkezéstörténeti adalékain túl ismét hangsúlyt kap a városélmények (Rovinj, Róma, Veszprém) könyvvé alakításának ars poeticája, illetve annak metodikai kérdései, hogy a városemlékek (pl. Velence) elevensége akár gátja is lehet az igaz „szövegesülésnek”, s hogy a versbe foglalás aktuális kapaszkodót jelenthetett az élettér és a benne élő egymásra-egymásba hangolódásának nyelvi megragadásához, újabb adalékként az identitás-kérdéskör feltárásában: „Öt év alatt feladat is kerül: a helyszín teremtése. A helyszín, amely megteremti az őt kitartóan figyelőt! (…) A vers lehet csalánbokor, puli, a piarista gimnázium homlokzatának rózsaszínes fríze, bor melletti beszélgetés a középső terasz szőke kőasztalánál, kísérlet az idő ellen vagy szétporladó szó, farönk. A vers lehet a vers.” (256.)

A naplemente-kötet személyesebb hangvételű előhangjához három másik esszé is kötődik, melyeknek szintén magánélet-közelibb a mondandója. A ház, ahol élni lehet, a Zajtörténet és A papirosra kerül című szövegekben gyakori a biográfiai, néhol számvetéses jellegű visszatekintés (veszprémi lakóhelyei, ház- és kertalakítás, párkapcsolatainak története, munkahelyváltások), melyhez – a prousti asszociációs építkezés párhuzamára – bensőséges gyermekkori emlékek is társulnak. A napi életben olykor depresszióig sodró kudarc- és veszteségélmények, a „számkivetettség” érzése természetes módon indukálja az otthonosságkeresés újabb és újabb irányait, s főként ezekről beszél itt Géczi. A hiányérzeteket kompenzálhatja egy-egy boldog rácsodálkozás (pl. a veszprémi vadcitromfa, egy badacsonyi rózsatő vagy egy különleges pókhálószövet látványa, természeti fényimpressziók, az otthoni műtárgyak egy-egy részletének újszerű feltárulkozása), az elvágyódás valós úti élményekben történő feloldódása (Oxford közkertjei, mediterrán tengerpart, műalkotások szépsége Krakkótól Rómáig), de az otthonosságérzet mégis elsősorban a személyes, intim kisvilágban valósul meg: a tetőtéri szoba alkotó magányában, a kertgondozásban, egy borozgató beszélgetésben az alkonyi teraszon, kutyái életmozzanatainak empatikus figyelésében. A lírai szemelvények mellett elsősorban ezeknek a közelebb engedő írásoknak van líraközeli képi és hangulatvilága, s bár itt humor és irónia is helyet kap, főbb jegyük mégis az elégikusság.

Az eseti számkivetettség-érzés mellé a két legjelentősebb esszében (Veszprém-esszé, Nyom) nyomasztó felhangokkal társul Géczi „gyüttmenti” közérzetének említése. A város idegenellenességét történelmi hivatkozásokkal egészen a középkorig vezeti vissza, de kiemeli, hogy emellett az „őslakosokból” mégis hiányzik a jó értelemben vett lokálpatriótaság. Veszprém zártságának társadalomtörténeti és politikai összefüggéseit 10 évvel letelepedése után és 10 évvel a rendszerváltás után is vizsgálja. A szociográfusi, történészi-kulturtörténészi közelítésmód mellett időnként keserű iróniájának is hangot ad, néhol az indulatosság határáig jut el, majd pedig döbbnent öniróniával konstatálja, hogy túl a kezdeti hegy-völgy járó fiziológiai idomuláson, a várost tulajdonosként is magáénak mondó helyszereteten, immár az emberi-társadalmi tényezők, a helyiek iránta való érdektelensége és eltávolítási kísérletei, sőt Veszprém belső megválthatatlanságának erősödő tudata miatt ő is eljutott a jövővesztett, tipikus kisvárosi részvétlenségig: „sajnálom, hogy közönyös és irgalmatlan vagyok (…) Helyivé váltam.” E szerteágazó magán- és közéleti tematikájú két írásban a vélekedő és elemző szándék mellett azért egyfajta illuzórikus remény is megmutatkozik, hiszen Géczi szerint talán elképzelhető olyan szemléletváltás, amely a felelős értelmiség, a modern polgárság és a paternalizmuson túllépő közemberek meghonosítása révén valósulhatna meg. Programterve esélytelenségének azonban jogos szkepszissel ad hangot, hiszen látja, tapasztalja, hogy a város érdemi közösségek, szervesült hagyományok és igazi kolorit híján még az iránta érdeklődőket (beleértve a turistákat) sem tudja megtartani.

*

A Jerusalaim… az utolsó könyve szerzőnknek, amely még Veszprémben keletkezett. A Nyom terjedelmével nagyjából megegyező, tizennégy tételre osztott nagyesszé egy tíznapos utazás élményeit és gondolatait, jegyzetek alapján készült „utórezgéseit” rögzíti. A rendhagyó útikönyv olvasója itt hiába számít fotók általi illusztrációra, viszont a leíró-elbeszélő részletek nagyon is szemléletesek, elevenek, képszerűek. „Illusztráció” gyanánt a szövegrészek között Szabados Árpád grafikáit láthatjuk, melyek azonban önálló műalkotások, s néhány direkt motívum felbukkanása ellenére többségük ugyanúgy elvonatkoztatás eredménye, mint ahogy az esszé lényegi vonulatához tartozó kultúrbölcseleti, ismeretelméleti felvetések Géczitől. A fotók hiánya amúgy abból is adódhat, hogy a megismerés-megtapasztalás problematikája itt, a három világvallás városában az Isten létéről-mibenlétéről való érzéki megbizonyosodás lehetőségének elméleti-gyakorlati feszegetése kapcsán aktualizálódik, s talán a vallási dogmatika megnevezési és ábrázolási tilalmainak párhuzamára a beszélő maga sem tartaná helyesnek a kvázi-dokumentáció efféle direktségét, esetleges leképeződését. A zarándokok és ortodox hitgyakorlók példái, illetve a mitológiai előismeretek alapján igyekszik szerzőnk eljutni saját élmények feldolgozása során a saját meggyőződés kialakításáig, miközben világszemléletének egyaránt része a vallástalanság és a keresztényi kultúrába való beágyazottság, illetve a tudósi látásmódú mitologikus és kulturantropológiai műveltség.

A különböző szakterületekhez tartozó ismereteit – legyenek azok korábban szerzettek vagy a friss tájékozódás eredményei – szerzőnk azért hagyományközeli módon is megosztja olvasóival: gasztronómiai, etnikai, szociológiai, topográfiai, művészettörténeti stb. információkból, terminusokból is van bőven a kötetben, de ezek „csupán” arra szolgálnak, hogy a megismerés-mozaik inspiráló elemeiként a bölcseleti szintézis kialakulását segítsék. Ezért van, hogy nagy figyelmet kapnak a mindennapi életképek csakúgy, mint a kihagyhatatlan, legendás nevezetességek (a Getsemane-kert, Via Dolorosa, A Szent Sír és a Mennybemenetel temploma) mellett olyan hétköznapi helyszínek és szereplőik, mint egy külvárosi tér és macskák lakta zsákutca, az állatkert vagy éppen egy átlagos zsidó imaház.

Két prekoncepció dialektikája határozza meg, hogy a szerzőnek miként sikerül feltárnia, megragadnia a hely szellemét. Az egyik az a közhelyekre és naív turistamentalitásra épülő misztikus-biblikus előképzelet, mely bizonyára megakadályozza az ide érkező érdeklődőt, hogy lényegi megismerésre-megértésre legyen képes, s ne csak a „képzelete szülte” városra találjon rá; a másik pedig Géczi elhatározása, hogy a tetemes mennyiségű előismereti forrásban felfedezett, szubjektív sokféleségtől és elfogultságtól függetlenedve, bölcseleti kérdésfelvetések és elfogulatlan szemlélődés alapján találjon rá – szövegként is – Jeruzsálemre, a Géczi János-féle „valóság szülte” városra, mely a már-már groteszk kommercializálódással és a mégis meglelhető mélységek kettősségével jellemezhető. Az elhatározás feltételezi, hogy a szemlélő kívülálló is tudjon maradni, de Géczi és Jeruzsálem viszonyát tekintve ez a találkozás – a Veszprém-élményhez hasonlóan – az idegennek maradás érzetével is társul. Ezt egyébként felerősíti szerzőnknek az a tapasztalata is, hogy a város három vallása, a vallások és irányzataik képviselői, a kirekesztő vagy épp fásult helybeliek és a turistavendégek emberi viszonyrendszerét is szemmel láthatóan az idegenség, az elidegenedés határozza meg, hiába mutatkozik olykor akár karneválian oldottnak, önfeledtnek a város hangulata egy-egy rendezvényen.

Géczi figyelmét itt sem kerüli el a helybeliek sajátos identitástudata, mely magához a városhoz legfeljebb abban kötődik, hogy évről évre – az Ígéret földjén – a reménybeli megváltás városaként tekintenek rá lakói, önszemléletüket, öntudatukat viszont szinte kizárólag etnikai, illetve szektás hovatartozásuk definiálja, a városban és a világban való napi jelenlétüket pedig alapvetően az otthontalanságérzet határozza meg.

Idegenségérzet, kívülállás, kívülállóként való szemlélés, teljességre törekvő státuszfelmérés és annak szövegesítése – olyan jellegzetességek ezek a Jerusalaim-könyvben, melyek a már említett számvetéskötet tanúsága szerint a Veszprém-szövegesítés ars poeticájának, szemléleti-tapasztalati bölcseletének is meghatározó elemei voltak. Évtizedeket átfogó problémafelvetés és válaszkeresés motivációját azonosíthatjuk tehát mindkét esetben. A világértés szándékához a három világvallás városában természetes módon és kiemelt hangsúllyal társul az Isten létével való számvetés szándéka, de hogy ez sem új keletű, azt a egy már hivatkozott korábbi esszének idevágó részlete is jól tükrözi: „A kert fogalma a világkép (…) fókuszában körvonalazható, kialakításáról a kozmoszról szóló utasítások sokasága rendelkezik. S hogy ez a kozmosz milyen, nos arra a megvalósult kertekből gyakran vissza tudunk következtetni (…) Egyáltalán (…) teremtett vagy teremtetlen-e ez a világ? S ha bármelyik megismerhető, szabad-e megismerni, hozzájárul-e a tudás a teremtő megközelítéséhez? Miféle elképzelés szerint s miként írható le az, akit-akiket éppen Isten(ek)nek hisznek? S az Isten és az (…) univerzum intellektuálisan vagy emocionálisan közelíthető-e meg inkább, avagy éppen a két módszer együttesével? Ha a tudással (…) akkor miként lesz karakterisztikusan más (…) mint ha hittel” (A papirosra kerül).

A megismerésre, befogadó megértésre vágyó Géczi eltelítődik az intenzív és kiábrándító élmények sokaságától, s taszítja a kommercializálódott jelképek mechanikus habzsolásától eltelt tömeg is, így nem tűnik véletlennek, hogy a vágyott teljességélmény éppen egy végletesen puritán élethelyzetben adatik meg számára. Míg a korábbi alkalmakkal a részletek, érzékletek kaotikus összessége akadályozta itt az egyben látó értelemfeltárást, szemléletmélyülést, a Sivatagi rózsa című fejezetben arról tudósít, hogy a pásztázó szemlélés, a közeli részletek és a grandiózus perspektivitás egyidejű befogadása, azaz a teljességben az ideiglenes teljességre való ráismerés, a – Géczi János-féle itt-és-mostnak mint – világteljességnek az azonosítása és olvasása mégis lehetséges. A pusztaság dombja, kövei, az égi labirintus és a sivatag színeinek látványa, a madarak és rovarok mozgása mind egybefogható, sőt (kissé provokatív kép!) az évezredes sziklák jelenléte és a hasadékaikban lecsorgó vizelet nyomának felszáradási folyamata még az idők egy-ségének dimenzióját is hozzárendeli az összélményhez.

Vajon a három vallás városában van-e (akár háromféle) bizonyossága Isten létének? Ha a sivatag ürességét, a semmit az ember képes létező, érzékelhető és megismerhető térként azonosítani, vajon lehet-e a világban – Jerusalaimban, Jeruzsálemben vagy akár a világon sok más helyütt is valamely okból Jeruzsálemnek nevezett helyeken, pl. a veszprémi Jeruzsálem-hegyen – Isten jelenlétének valamely tapasztalati létformáját találni? Vajon a teremtményeknek nevet adó ember által néven nevezett Isten létezőnek tekinthető-e pusztán a nyelvi megnevezés általi „testesülés” révén? A nyelv irodalmár teremtőjeként Géczi már a Naplementék bevezetőjében említette, s itt is bibliai szinonimafogalmak dualitásával szemlélteti, hogy a név, a névváltozat pusztán hús-vér nélküli jelentés, azaz magának a hiánynak a megtestesülése. Szentföldi útján azonban felkeres olyan kultikus helyszíneket is, amelyek a bibliai hagyomány alapján akár a legközvetlenebb meggyőződés helyszínei lehetnek.

Az egyes fejezetek szerkesztéstechnikájára is jellemző késleltetés jegyében az utolsó fejezetre marad a legteljesebb, de még mindig csak közvetett megéltségű, s részben spekulatív bizonyosságélmény szemléltetése. Az első jeruzsálemi próbálkozás (ld. Jeruzsálem) rögtön kettős kiábrándulást hoz: a muzulmán sziklamecsetbe szerzőnket mint „hitetlent” be sem engedik, a Szent Sír bazilikában tapasztalt buzgalmi egzaltáltság pedig cseppet sem idézi azt az ideális (szúfi vagy keresztényi) elragadtatás-élményt, amely a bizonyosságnak évezredek óta kívánatos, bár külsődlegesen inspirált, misztikus állapotát eredményezheti a hívőben. A harmadik fejezet (Isten arca) a már említett kertfilozófiai ismérvek jegyében azzal szembesít, hogy az Olajfák hegyén látott, történelmi korúnak álcázott suhángok, a kereskedelmi méretekben hozzáférhető álhiteles olajágak, az élettelen portenger a spirituális ráhangolódásnak inkább a gátjai, nem hogy a megbizonyosodás segítői lennének. A Mennybemenetel templomában hiába lép az ember Krisztus lábnyomába (vö. a Fegyverengedélynek a Goli otok című részében olvasottakkal: „a hármas útkereszteződés-széli kereszt korpuszába vajon beleférne-e Krisztus”), elragadtatása, emberközeli emelkedettsége inkább egy veréb szárnyain emelkedik az égig, s az égi látomásban nem az Isten, hanem az elvesztett édesanya arcát hívja elő.

Az elbeszélés időrendjéből nem derül ki, zárta-e, betetőzte-e az egyetlen, igazi revelatív élmény a jeruzsálemi utazást, de a szövegsorrend logikája szerint mégis az utolsó fejezetben (Az ima háza) kerül sor annak interpretálására. Itt két értelemben is közvetítővé válik az beszélő. Egy többfunkciós, modern épületben megbúvó imaterembe „betévedve” a hitetleneket is befogadó, irányzatoktól független liturgikus közösségben, szentírás-deklamáló világ-tanulók között találja magát, akik szemmel láthatóan bensőséges viszonyba kerülnek Istennel, s nem pusztán a kultikus és kötelező külsőségek (kóser cicesz és tefilin viselése, testtartás, ritmikus skandáló mozdulatok) egyidejű összhatása alatt, hanem a szöveggel és a szövegen keresztül Istennel való kapcsolat teljes megélése által. Egyikük például „dallamos hangon beszél, izgatottságára utal, hogy gyorsan peregnek alá szájából a szemén keresztül befogadott mondatok. Törzsével és felső végtagjaival a szöveg értelmezéséhez kevésbé járul hozzá, mint a többiek, akik heves mozgással kísérik az okulásra különösen rászolgáló szavakat. Lapozás közben meghajló testével becsippenti, erősen befogja a Tóra-asztalt, mígnem egyszer csak megemeli. Magára billenti, két lábára állítja a könnyű bútort, s akként hintáztatja, mint megnyugvásra váró beteg testét, beteríti magával, odaadja neki a húsát és bőrét, magáévá fogadja az asztal és a könyv tömegét minden kijelentésével egyetemben. Együtt billeg az asztal és a könyvet felolvasó Isten könyvéből származó kijelentéseivel”. Az imaházat pedig „teljesen áthatja a papiroson felébredő szöveg képe és embertorkon át előbuggyanó mélybarna szava, a beszédet besugározza a helyiség meghitt tágassága, s az olvasó fiatalembert és engem, aki tágra nyílt szemmel olvassa őt és követőit, egyetlen kihívással szembesít: miként lehet tisztán, félremagyarázhatatlanul, pontosan megtapasztalni (…) a szöveget, amelyben a szerző és az olvasók akként olvadnak egybe, hogy nem kizárólag egymást tükrözik, de alkalmassá alakulnak egymás megjelölésére, mi több, egymás képviseletére” – példázza Géczi metaforikusan saját ars poeticáját is, miközben „tudósít” a látottak, megéltek kapcsán. A hívők teljes lényében megélt elragadtatásának nyomán tehát maga is lelki-érzelmi-tudati hatás alá kerül. Ha ez nem is avatja hívővé, világ-értését, akár a Tóra-olvasókét teljesebbé, kiteljesedőbbé, istenbizonyosság-keresését tapasztalatibbá teszi. Élményeinek, gondolatainak interpretálásával pedig maga is részesévé válik egyfajta „világteremtő” tudásnak, melynek megtestesülése a szöveg, amelyet létrehoz, s amely leképezi teremtőjét is, akárcsak a megértett szentírás, s amely arra is alkalmat ad, hogy teremtője szintén olvashassa, jobban ismerhesse és értse a teremtményével létrejött mély és intentzív kapcsolaton keresztül a világot. Ahogy már korábban is ráérzett ennek ars poeticus tartalmára (ld. a Talmud című fejezetet), Gécziben újra tudatosul, hogy a bölcselő alkotó maga is teremt (vö.: Csokonai: A magánossághoz, Babits: Bolyai), a költő-esszéíró a nyelvi teremtőerő segítségével hozza létre szöveg-univerzumát, azaz szövegként testesítve képezi le a teremtő gondolatot, gondolatát, s hozza létre a saját teremtés-könyvét, az életműszöveg-univerzumot, mely minden egyes újabb szövegesülés-testesülés által teszi jobban ismerhetővé, érthetővé a teremtett (vagy nem teremtett) világot s benne teremtőképes önmagunkat.

(Vár Ucca Tizenhét Könyvek 31.; Múlt és Jelen Kiadó)

                                                                                                 Juhász Attila