Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Juhász Attila: Angyallá válni - avagy Viotti mint szöveg. Műhely, 2012. 2. 71-73.

2012.06.20

Juhász Attila

 

Angyallá válni – avagy Viotti mint szöveg

(Géczi János: Viotti négy vagy öt élete)

 

„Több életet, néhány évszázadot, számos évtizedet, nagyon sok év rengeteg álom nélküli éjszakát eltöltve a legutóbbin érkeznek meg az emlékei. Tiszták, és semmi fáradságába nem kerül, hogy áttekintse azokat. A sajátjai, kétségtelen. Frissen ébred.”

Ha az olvasó eléggé figyelmes még, amikor Géczi János új regényének utolsó fejezetében a záró szövegfutam elején ezekre a mondatokra rátalál, valószínűleg ő is megtapasztal egyfajta feloldódásélményt, akárcsak a mű főszereplője, Viotti Mór Aurél Ágoston. A mostanra csecsemőarcú aggastyánná érett hivatásos papírgyártó és szerelmeslevél-író, valamint a történetét tanulmányozó befogadó ekkor már egyaránt a tisztán látás, a letisztultság, a végső mindent-egyben-látás fiktív élményével lehet gazdagabb.

Az olvasónak az a gyanúja támadhat, hogy egy játékosságában is komoly tudatregényt követhetett végig, melyben a fentebb említett emlékek nem csupán egy emberöltő múlt idejének szilánkos, asszociatív visszaidézését szolgálják, hanem – akár egy hipnoterápiai időutazásnál – előkeresik előző életeinek fontosabb történéseit is. Ezzel szinkronba hozható az a kronológia, mely adatokhoz is rendeli a főszereplő különböző „előéleteit” 1664-től (vagy 1584-től?) 1930-ig, illetőleg 2011-ig, azaz hősünk nem úgy ötödik generációs alak, mint ahogyan azt a bevezetőbeli genealógia alapján gondolnánk, hanem inkább arra a Woolf-féle Orlandóra emlékeztet, aki nagy álmaiból ébredve folytatja újra és újra a saját életét.

És valóban, a narrátor-hipnotizőr csak a felnőttkori történésekre, élményekre fókuszál, miközben Viotti életéről közvetít. A felfejtett vissza-élés információi bennfentes kívülállóvá teszik, így lesz aztán rálátása a finom és intim részletekre, illetve átfogó, nagy folyamatokra egyaránt. Minden momentumot aktuális jelen időben, a megéltség hitelességével interpretál. Miközben mesél, az a benyomásunk támadhat, hogy tulajdonképpen már újramesél, hiszen némelykor olyan előreutalásokat is tesz, amelyek a pillanatnyi beavattatás logikájának ellentmondanának (vö.: „Elősorjáznak, majd elmaradnak az események. Hol együtt mozognak, hol egymás nélkül”…), ugyanakkor viszont megtartja a múltidéző „foglalkozások” eredeti sorrendjének tematikáját, hiszen a mese nem Viotti első életével kezdődik, időrendje sem az előre-, sem pedig a hátrafelé haladás kronológiáját tekintve nem lineáris.

Az ugrások, váltások amúgy a mikro- és makrostruktúra szintjén formailag egyaránt leképeződnek, hiszen rapszodikus hosszúságú elbeszélésrészek váltogatják egymást, melyek lineáris koherenciája sokszor meglehetősen laza, ráadásul az egyes mikrotextusok tematikusan és műfajilag, illetve stílusárnyalat tekintetében is jelentős mértékig képesek különbözni egymástól, még a közvetlen szövegszomszédságban is. Valóban azt idézheti fel bennünk mindez, ahogyan az emlékező tudat öntörvényű működése rendez, illetve amiként az hitelesen leképződhet az interpretációban.

A záró fejezethez érve rögtön a kezdésnél is adódik azonban egy figyelmet érdemlő, furcsa utalás, mely szerint ott következik a Viotti utolsó életéről szóló áttekintés, ismét az ősz időszakához rendelve. Addig a dolog rendben is van, hogy ez a terminus a hagyományos évszakszimbolika jegyében aktuálisan képviselheti a beérés, a termékeny elmúlás életszakaszát, a fejezetcím azonban egyfajta bizonytalanságot is előrejelez, vagyis ez a rész, ez az élet az utolsó, az „ötödik, ha az” (kiemelés tőlem, J. A.). Ez a fajta relativizálás talán megengedi azt az értelmezést, mely szerint a szerző (a narrátor) sejt és sejtet is még valamit az életút (nem egészen) teljességével, annak lehetőségével kapcsolatosan. Lehettek még hősünknek egyéb életei? (Esetleg első keresztneve – Mór – is indirekte ezt sugallja?) Mondjuk azok például, amelyek leveleiben íródtak külön-külön életekké, történetekké? Vagy az, amelyet az Alice nevű feleségnek különböző könyvektől ihletett fantáziája állított össze regénnyé? Vagy talán az, amelyet az egyébként sohasem álmodó Ambrusa úr, az örök beszélgető- és munkatárs álmodik vissza hősünk és Jane Austen alakja köré? Esetleg arról a dilemmáról volna szó, hogy életnek nevezhető-e bármelyik is az eddigiek közül, ha az angyalok közé költöző Viotti majd csak most fog élni, önmagát végre meglátva és elfeledve (Ágostonnak is hívják…), a teljességben feloldódó igazi életet?

Feltevéseinknek létjogosultságot adhat a borítófedélen bizonyára nem véletlenül alkalmazott két látványelem: a szárnyra kelt madárra-angyalra-levélbontóra emlékeztető fotógrafika színkontrasztos részarány-hangsúlya, valamint a címfeliratban elhalványított numerikus viszonyítóelemek (vö.: a szárnyat bontott élet mellett az „előéletek” száma, kiterjedése viszonylagos és másodlagos). A buddhista felfogás szerint sem az a fontos, hogy hányszor születünk újjá, hanem hogy végül elérkezhessünk a megtisztult-megvilágosult távozáshoz, vagyis az ismétlőfolyamatból való kilépéshez, a megszabaduláshoz („Nincs erősebb vágy bennem, mint hogy ne kelljen kóborolnom újra és újra, s úgy sejtem, hogy egykor ismert helyeken járok és a fáradtságtól nehéz tagjaimat cipelem tovább”…). Pontosító körülményként kell mindehhez figyelembe vennünk, hogy a mesélő pozitív felhangokkal interpretálja a kertészkedő Viottinak azt a szokását, mely szerint „négy-öt évenként” (kiemelés tőlem, J. A.) felgyújtja szakrális tisztelettel gondozott, egyedi szimbolikával is felruházott rózsabokrának tövét, hogy az „mintha főnixmadár lenne … saját hamujától megerősödve … szélnek és esőnek ellenállóbban föltámadjon”. Árnyalhatja még ennek az amúgy is összetett szemléletmódnak sajátos komplexitását az a nézet, amelyet rezonőrként Ambrusa fejt ki közvetlenül Viotti végső eszmélése előtt, ekképpen: „az öröklét nem tekinthető életnek. Akinek nincs se kezdete, se vége, az ugyan létezhet, miként az isten és az ő angyali lényei, de nem rendelkezik az élethez szükséges végességgel. Így tehát aki öröklétre vágyakozik, egyben az életet is tagadja”. S hogy a szerzőtől-narrátortól az sem áll távol, hogy még a klasszikus keleti bölcseleteket is bevonja az emberélet lényegének értelmezésébe, azt tanúsíthatják a tao, a zen és a szúfi létszemlélet elemei, melyek szintén helyet kapnak a mű gondolatrendszerében (ld.: 13-13, 32, 93, 145. old.).

Az ötödik élet, az ötödik évszak tulajdonképpen az időn kívüliség szférájával azonosul, illetve az angyali létforma érzéken túli terrénumának mutatkozna, ha mi is láthatnánk, ahogy a regény utolsó sorainak tanúsága szerint Viotti láthatja már. A végszóként is említett angyalról, illetve az angyalság fogalmával kapcsolatosan a mesélő már korábban is jó párszor megidézte a szereplők gondolatait. Akár egyfajta motivikus keretbe foglalásról is beszélhetünk itt, hiszen alig indul el a történet, a Párizsban angyalokat látni remélő Alice kijózanítására Viotti máris arról beszél, hogy a bűn városában „mostanság alig hallani felőlük. Többnyire akkor is arról, hogy nincsenek. Merthogy senki sem várja ki itt e földön, hogy angyallá nemesedjék”. Vajon mi szükséges ehhez a bizonyos nemesedéshez? Ambrusa szerint jóság és lélek. Főhősünk története azonban azt is valószínűsíti, hogy a feltételek között szerepelhet a szerelmi beteljesedés (ld. Az Énekek énekéből kölcsönzött mottót a könyv elején) csakúgy, mint a hivatás szerinti kiteljesedés és tökély elérése, illetve nem utolsósorban a megérés az önmagunkkal való teljes szembesülésre. Alice hiába látja meg Viottiban annak angyali természetét, ezt ekkor még vétkek terhelik, felszámolandók talán egy újabb életben; Viotti hiába képes megérezni és létrehozni már első életében, tuskészítőként a rózsavíz-adalék éteri természete által a mennyek illatát, az angyalok még a templomban sem mutatják meg magukat neki, ő még a negyedik évszakbeli rózsanyíláskor odalátogató égszínkék szárnyú égi lényeket sem érzékelheti, hiszen ideje még nem érkezett el.

Géczi-Viotti „angyaltana” a keresztényi misztikát idézi, néhol ugyan kissé profanizálva, ironizálva is, de motivikusan mindenképpen a mű fő vonulatához tartozik – bár van kritikus, aki ez utóbbi meglétét eleve kétségbe vonja. A fősodorban az angyal-problematikához szerkezeti és gondolati-szemléleti párhuzamossággal csatlakozva az ars poeticus kérdéskörök is rendszeresen visszatérnek, elsősorban az írás általi önmegvalósítás és –kiteljesítés, vagy éppen az önleplezés, illetve az önfelszámolás problematikája kapcsán. Bár ilyen vonatkozásban főleg európai, nyugati hatások és reminiszcenciák (Rousseau, Goethe, Bronte, Austen, Stendhal, Flaubert) alakítják szerzőnk/hősünk és környezetének szemléletmódját, ismét észrevehetőek a keleti gondolkodásmód hatásai. A műben kvázi hitelesítést is szolgáló kortársmegidézés jóvoltából találkozunk még Misztótfalusi Kis Miklósra, Puskinra, Dickensre való direkt utalásokkal csakúgy, mint indirekt megjelenítésű, rokon írói szemlélet- és szemléltetésmódokkal (pl. Rabelais növénymitológiája, Vörösmarty elmélkedése a papír- és könyvkészítés technológiája mögötti korállapotokról, Melville eszmefuttatása a fehér szín összetett szimbolikájáról). A tőle már megszokott komplex egyben-láttatás jegyében Géczi azt sem mellőzi, hogy az időfogalom, időfolyam bölcseleti és perszonáltörténeti taglalása mellett bőséges kultúrhistóriai – néhol szervetlenül is applikált – adalékokkal járuljon hozzá a mind teljesebb befogadói egyben-látás lehetőségéhez.

A befogadás móduszainak és kompetenciatényezőinek nem mellékesen tematikus értelemben is szerep jut Viotti életeit követve. Szerző és olvasó egymásra hangolódásának, azonosulásának problémaköréhez leginkább Alice könyvélményeinek és írói törekvéseinek tanulmányozása során juthatunk közel, nem hagyva figyelmen kívül persze Viotti levélírói felkészülésének és alkotói motivációinak áttekintését sem. Kár lenne mellőzni azt is, hogy míg a címszereplő hivatásánál fogva létrehoz és kiteljesedik, addig „ikertestvére”, Ambrusa -  borítékgyárosként – egyenrangú „hermetizáló” és értelmező-befogadó. A műnek talán mégis az egyik legszebb és legfontosabb részlete Viottinak az a hosszú heurisztikus folyamatot betetőző, euforikus felismerése, melyben a központi motívumként is említhető festmény levélolvasó fiatal nőalakjának titkát fejti meg, s ébrednek a végső beteljesedéshez tán itt a legközelebb álló vágyai.

Viotti, az „anyagtalanságig eljutó, az anyagságáról lemondani kész lélek” a szavakat már elhagyva, utolsó útján „szétgyalogolja magát”, azaz a sétájáról és a sétája által írja meg utolsó műveként, (őszi, lehulló) levélként végre saját magát, leghitelesebb szövegét. Géczi pedig az olvasót, az ő hosszú sétáját terelgeti e könyv lapjain a kiteljesedő befogadás felé, de kétségkívül beavatott beavatóként is elég sokat bíz figyelmünkre, türelmünkre, önállóságunkra. Izgalmassá teszi ismerkedésünket és nyitódásunkat, melyhez a fejezetvégeken és a hátsó borítón tárgyiasult kvázi-segédeszközt is kínál, még pedig a mű ars poeticus vonulatában többször is helyzetbe hozott levélbontó formájában. És ha az olvasó a történet még alkotóközelibb felnyitását is megkísérelné, érdemes kézbe vennie a regénnyel szinte egy időben keletkezett és megjelentetett esszé- és verseskötetet is (Múlik. Egy regény esszéi; Jutunk-e, s mire, édes úr?)

 

(Kalligram Kiadó, 2011)

                                                                                     Juhász Attila

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.