Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Juhász Attila: Esszékből regény (Géczi János: Múlik. Egy regény esszéi) Forrás, 2012. 11.

2013.01.02

Juhász Attila:  Esszékből regény (Géczi János: Múlik. Egy regény esszéi)

 

 

 

A közelmúltban gyors egymásutánisággal jelent meg ugyanannál a kiadónál Géczi János két

esszégyűjteménye (Honvágy. A paradicsomba – 2010; Múlik – 2011).                  Ez a tény nem csupán szerzőnk köztudott írói termékenységéről tanúskodik, hanem azt is jelzi, hogy pályája szakaszait

összegyűjtött-egybevárt, közelségi opusokká érlelt publikációk tagolják. A két esszékötet mintegy másfél évtized írásait foglalja össze; ezen belül az első egy tágabb időszaknak tematikusan

szelektáltabb műveit, az utóbbi pedig a közeli évek szerteágazóbb mondandójából szerveződő

szövegeket tartalmazza. Ha azonban az olvasó életműszinten egyaránt szeretné együtt szemlélhetve vizsgálni az elmúlt évek termését, akkor az említett köteteken kívül érdemes forgatnia a

szintén 2011-ben megjelent regényt (Viotti négy vagy öt élete) és az újabb verseskötetet (Jutunk-e,

s mire, édes úr?), melyeknek világszemlélete és kulcsmotívum-készlete gyakorta – akár a konkrét

hivatkozások szintjén is – egybejátszik az esszékötetével.

Gondolhatnánk akár, hogy a Múlik másodcíme közvetlen utalást tartalmaz a Viottira mint

ominózus regényre, azonban mindazzal együtt, hogy az említett rokonsági jegyek kétségtelenül szembetűnőek, s hogy némelykor az esszészövegekben még genetikus utalás is van a

Viotti-történetre, az olvasónak sokkal inkább az a benyomása támad, hogy ez a „regényes”

vonatkozású titulus magára az esszégyűjtemény műfajiságának „áthallásosságára”, saját kettős

természetére vonatkoztatható. Ezt könnyen lehet igazolni azzal, hogy a Múlik tizennyolc tétele

többnyire határozottan epikus természetű narrációt alkalmaz, „szereplőinek” jól követhető,

eseménygazdag története van, s ha e szálak mozaikos időrendiségre és szövegstruktúrára

alapozva szövődnek is bele a mikro- és makrotextusba, mégis jól szemléltetett folyamatrajzok

adnak epikus ívet a közlésfolyamatnak. Nem tekinthetünk el azonban a műfajiság kérdéseit

latolgatva attól a jelenségtől sem, hogy egy-egy szövegrészlet esetében olyan határterületre

érkezik a beszédmód, amely a szinte enciklopédikus szaktudományi (kultúrtörténeti, művé-

szettörténeti, szociológiai, botanikai, mitológiai stb.) ismeretterjesztés, az (úti)napló, vagy

éppen a szociografikus feljegyzések karakterelemeit is alkalmazza.

A mozaikos struktúrájú, ám összességében mégis folyamatrajzos jelleget eredményező, a

Viottihoz hasonlóan állandó jelen idejű igealakokkal használt ábrázolásmódot maga a kötetcím

is hangsúlyossá teszi, s ehhez járulnak még a fejezetcímekbe kódolt indirekt jelzések (Amíg

lehet, Most múlik, Zajtörténet, Hidegkút felől érkezik – kiemelések tőlem, J. A.), melyek kiegé-

szülnek a múlás-, elmúlás-, veszteségélmény jelentésbeli és hangulati kulcsszavaival (l.: elfelejthetetlen, elhullt, hagyaték, kopasz, hideg). A folyamatrajzok legfontosabb részterületének a

megszólaló lelki-fizikai változásaival párhuzamba állítható érzelmi és szemléleti áthangolódás

figyelemmel kísérése tűnik, erős reflexivitással és önreflexiókkal, s mindenekelőtt a saját univerzumhoz, a kerthez való viszonyulás szubjektív kivetüléseinek pontos feltárása által (vö.:

„Az elmúlt fél évtizedben, túl a naplementéken, a saját kertem került a figyelmem középpontjában, éppen

azért, mert történethez akart jutni. A históriáját raktam lassú mondatokból össze, széles kerítést vonva

köré, hogy benne legyen a vörösbegy, a fűnevelés és az univerzumom is.” – l.: A papírlap tapintása, a friss

könyv illata – beszélgetés Jánossy Lajossal a Literán).126

A hangulatvilág – néhol bevallottan is – depresszív tónusa meghatározó tragikus életesemé-

nyekhez kötődik (anya halála, közelállók – emberek és kutyák – szenvedéstörténete, szerelmek

és párkapcsolatok kihűlése, elvesztése), míg aztán végül az epilógusként jegyzett legrövidebb,

legintenzívebb szövegben egyfajta érzelmi-tudati leválásról győződhetünk meg, mely szerint a

fülszöveg végszavában jelzett program („A sírással mihamarabb kezdenem kell valamit”) végkifejlete a szemlélődő függetlenség érzetében, illetve az érintetlen szabadságképzet letisztult bölcseletében jut nyugvópontra (vagy éppen kulminálódik?). Talán behelyettesíthető mindez egyfajta

elemelkedő angyali létállapot megélésével is, melynek köteten belüli allegorikus szemléltetése

a többször említett, kertbeli Verocchio-féle szobormásolattal hozható összefüggésbe (fotója két

helyütt is látható a könyvben, mely kerttermészetképeinek ciklikus felhasználása apropóján

Nádas Péter sajáthalál-könyvével mutat rokonságot). Az angyallét-problematika összefügg a

Viotti életeiről írott regény fő kérdéskörével is (vagyis hogy elvesznek az angyalok, az angyallelkű emberek, s hogy lehet-e még egyáltalán angyallá válni), illetve az ott beteljesedő célképzettel. (Érdekes szójátékká válik ezzel együtt, hogy a tán legtöbbször említett, első megjelenésekor

már megelőlegezetten is arkangyalnak titulált világpolgár, a mértéktelen gyötrelmeket megélt

szereplőtárs éppen a Gábriel nevet viselheti.)

Az „angyali” és egyéb tematikák aktuális asszociációkhoz kötődő, nemritkán anekdotikus

felbukkanása izgalmas motívumhálózati összefüggéseket teremt meg, melyeknek intarziaszerű egymásmellettisége a befogadói inspiráltságnak is komoly motivációs tényezőjévé

válik. A tematikus, strukturális, és műfaji értelemben is legkoherensebb, legkonzekvensebb szöveg, A kentaur: kollázs és dekollázs így aztán éppen összefogottsága révén válik

a corpus rendhagyó részletévé. E fejezet fontosságát igazolja még, hogy metodikai-hitvallásbeli, valamint alkotás-lélektani és esztétikai alapvetései az egész életmű teljesebb

megérthetőségét is jól szolgálják, vö.: „ha saját munkáim metodológiai kérdéseire tekintek,

akkor leginkább a dekollázsról kell töprengenem”;  „Amióta tehetem, az anyaggal foglalkozom.

S azzal a sokféle textúrájú anyaggal, amelyet a művészet számára a legintenzívebb módon a kollázs mint

kezdetben technika, majd műfaj, s mára mint gondolkodási mód tematizált. Anyagkísérletekből állnak

össze napjaim … tegyek bármit. Mozaikos mindenhol a meglátott világ”; „A dekollázsok közül elsőként a

destrukciót eredményező hasítás, a falragaszok, plakátok tépése vonzott”; „A dekollázs sajátossága, hogy

alaptónusa a zaklatottságé”; „hogy túljutottam az észlelésén, a … valóságot nyersen feldaraboltam, és

megragadott részleteit ide-oda rakosgatva át is rendeztem”. Ezt a törekvést részben a kísérletező alkotásmód belső ösztönzőinek aktuális feltárásával éri el a szerző, melynek megvalósulási terepei

ugyan műnem- és műfajfüggetlenek a pálya egészét tekintve, de jelen esetben jól illeszkedik e

szándék ahhoz az etimológiához is, mely szerint az esszé sem egyéb, mint a kísérlet, a határterü-

leti – itt a természetes, illetve természetben létrejövő egyedi, egyszeri konstellációk mellett főleg

avantgárd képzőművészek metodikai példáival szemléltetett – kísérletezés maga.

A kísérletező alkotásmód ars poeticai és esztétikai megközelítése kötetszerte direkt és indirekt formában is jelen van. Mivel szerzőnk sokszor számol be különböző műélményekről,

ezekből összefüggésében egybeszerveződik egy sajátos, eklektikusan sok tényezőjű értékrend.

Jól kivehető, hogy Géczi elsődlegesnek tartja a műalkotásoknak azt a képességét, hogy közvetlenül és expresszíven, akár öntörvényűen hatni tudjanak a befogadóra, s hogy kánonokhoz

ne alkalmazkodjanak. Számtalan példájából, olykor egy-egy műelemző formában elénk tárt

értekezésrészletből kiderül, hogy egyaránt elfogadja és hirdeti a nyerseséget, a brutalitást és

az idealizálatlan természetességet, az egyszerűség – akár a minimalizmus – elementaritását

csakúgy, mint a heterogenitásban, a képszerű áttételességben rejlő megjelenítés hiteles-felelős eszközrendszerét és alkalmazásmódjait. Amellett, hogy mindez saját nyelvhasználatának

olykor radikális stílusmodulációiban is jól tetten érhető, szemléletes példákkal szolgálhatnak

az élő természetben megragadott és jelentéssel felruházott – antropomorfizált – konstellációk,

mint mondjuk a tenger és az időjárás által már deformált sziklagraffitik, vagy éppen az ominózus Kentaur-fejezet előtti kertfotó komponensei (sőt: magának a kertnek mint élettérnek és

kultúrának az eklektikussága), de az is beszédesen tanúskodik az értékrendi sokszínűségről,

hogy több művészeti ág többféle mentalitású képviselőjét, illetve azok konkrét műalkotásait

tekinti hivatkozási alapnak (Hundertwasser és Hriszto, a korai Almodóvar és a Deltát rendező

Mundruczó Kornél, Marek Grechuta és Sting, Erasmus és Tristan Tzara, németalföldi klasszikus127

csendéletek mellett Matisse és Schiele vagy Szilágyi László). Műelemzései, befogadói élményei

kapcsán interpretációs és hermeneutikai problémák, dilemmák is terítékre kerülnek, hiszen „a

műalkotás csak értelmezve, az értelmezésben létezik, de … a megfigyelő óhatatlanul befolyásolja a megfigyelt tárgyat, eseményt vagy jelenséget”, mondja, s példái között szerepelnek saját tulajdonában

lévő festmények, vagyis azok újrafelfedezése, azok belső áthangolódása a válás okozta sajátos

lelkiállapot hatására.

A stílus- és hangnemváltások oka természetesen nem csupán az értékrendi nyitottság, a természetes, immanens hatáskeltés szándéka, hanem az előző esszéköteten túlmutató tematikai

sokszínűség, illetve a személyes érintettségből, reflexiókból adódó alkalmi érzelemtöbblet megmutatkozása. Ez utóbbi kapcsán különösen fontos, hogy a címválasztásból és a fülszöveg már

idézett végszavából adódóan az egyik fő irány annak a folyamatnak a figyelemmel kísérése,

melyben szerzőnk a számvetéskészítés és az önvizsgálat különböző alkalmai során szembesíti

önmagát fiziológiai, érzelmi és bölcseleti változásának néha látszólag csupán nüansznyi, mégis

kulcsfontosságú momentumaival, alkalmi vagy rendszeres, spontán vagy tudatos, nemritkán

ambivalens reakcióival. Ez a fajta figyelem és érzékenység arra is utalhat, hogy – a mondandó

esetenkénti hangoltsága mellett, vagy éppen a többnyire epikus alapokra helyezett ábrázolásmód ellenére – szerzőnk értekezőként is alapvetően lírikus karakterű irodalmár. (Ráadásul több

helyütt versekkel, ominózus verssorokkal, illetve ezek sajátos keletkezés- és hatástörténetével is

megismerkedhetünk a kötetben.)

Az esszéműfaj hagyományos határterületi szépirodalmisága, szubjektivitása a Múlik tételeinél jelentős mértékben az autobiografikus magánéleti irányultság velejárója. Géczi olykor

naturális kíméletlenséggel és (ön)iróniával számol be az öregedés testi jeleiről, depresszív lelki

folyamatokról, az önmagát, illetve szeretteit érintő, ellentmondásos érzelmeiben is bensőséges

elesettség, tehetetlenség sokféle érzelmi reakciót indukáló hétköznapi és groteszk élethelyzeteiről, veszteségélményeiről, vagy éppen az epilógusban szemléltetett ólomléptű szabadság-

érzetről. Lélektanának sajátos területe a kommunikációs formák elszegényedésével, a verbális

kontaktus iránti – saját, de inkább partneri – késztetések hanyatlásának összetett motivációjú

hiányjeleivel is demonstrált interperszonális kapcsolatok vizsgálata (mindenekelőtt a szüleihez,

keresztfiához, ideiglenes lakótársához, illetve a B. monogrammal jelölt kedveséhez fűződő

viszonyában).

Van, amikor arról a válságszindrómáról beszél – pl. Nyíri Kristóf és Pléh Csaba tudományos

megfigyeléseire hivatkozva –, hogy napjaink internetes és telefonos „társalgásmódjai” sokszor

a legszemélyesebb megnyilatkozások műfajait is kiüresítik, arctalanítják, és erre folyamatos

illusztrációt ad azzal, hogy B. üzenetei, válaszai egyre felületesebbek, rövidebbek, érzelemhiá-

nyosabbak, míg végül már csak annyi tudható az adott helyzetben, hogy a lehetséges partner

éppen elérhető ugyan, de nem kíván kapcsolatot létesíteni. Bár egészen konkrét kötődésekkel a

kommunikációképtelenség másfajta modusai is hangsúlyos szerephez jutnak itt, az anya betegségéből adódó beszédgátlás az indulatgesztusokkal árnyalódó, önismételt töredékjelzések általi

alig-verbalitás jelensége mégis túlmutat önmagán, akárcsak azok az érzelmi-indulati reakciók,

amelyek szintén általánosnak tekinthetőek a kiszolgáltatottság, a tehetetlen hiányérzetek élethelyzeteiben. Nem véletlen, hogy az érdemi, mély gondolatcserére vágyakozó, az itt indirekt

nyelvbölcseletet képviselő alkotó időnként szükségét érzi „lassú üzenetet írni” örök mesteré-

nek, Ilia Mihálynak, aki „tudja, mi a lassú élet titka”. (És mint látjuk, Géczi nekünk, olvasóknak

is hosszú, érdemi üzenetet írt.)

S hogy még egy személyes vonatkozású válságtünet lélektani és metaforikus többletére rámutassunk, idézzük fel a szerző keresztfiának, Kristófnak a történetét, aki az adriai kalandozás

során „mintha a gondolkodása szétszórtsága ellen harcolna, fontosnak gondolt napi élményeit … följegyezgeti … így tehát néhány napig múltja vele van”. Bár a stroke után lábadozó fiatalember helyzete

nyilvánvalóan egyedi, más, mint Géczié, azt gondolom, az öregedésének testi-lelki problémáira

rendszeresen visszatérő szerző – akárcsak egykori hosszúversírói ars poeticája megfogalmazá-

sakor – „akkurátusan … megpróbálja az idő rögzítését, amelyben egyetlen dolog lehet a saját: csupán a

személyes idő”. Igaz ugyan, hogy számára megsejthető-megérezhető az időnkívüliség, az időtlenség állapota is – ennek elsődleges forrása szinte mindvégig a kertidillbe való belefeledkezés,

máskor például az adriai kabócazengés önfeledt hallgatása –, azonban a sajátidő szöveges128

rögzítése igen ritkán kötődik konkrét datáláshoz, adatszerűséghez, ehelyett mindig a történések

jelentik az időszemlélés fix pontjait. Életkori aktualitása van az időproblematika hangsúlyos

jelentkezésének, az emlékkeresés és -rögzítés motivációjának, melyben humorral enyhítve még

a kapuzárási pánik eshetősége is szóba kerül. Amásik érzelmi-hangulati véglet az emlékvesztés

megtapasztalásából adódik, s időnként melankólia és nosztalgikusság társul hozzá, de a legsajátosabb emocionális összetettség akkor mutatkozik meg, amikor a városokat amúgy mindig

„magáévá járó” beszélő egy újabb strassbourgi városbejárás során azért keresi fel ismét a közös

emlékeket idéző helyszíneket, hogy egyszersmind felelevenítse és semlegesítse is (mintegy

kijárja magából) egykori szerelme iránti érzelmeit, emlékeit. Számomra legalább ilyen érdekes

és fontos az a szintén útiélményekhez köthető, személyiségbölcseleti vonatkozású dilemma,

amely két esszé egy-egy részletéből kacsint össze ekképpen: „Silabizálom megromló szemmel: az

első kínai császár terrakotta seregénél félezer évvel régebbi figurákat találtak Közép-Kínában. Maguk a

festett figurák fából készültek, a szobortestek érthető módon elkorhadtak, ezzel szemben megmaradt a

szobrot beburkoló agyagréteg. Gipszből ugyan kiönthetőek lennének e formák, de a művelet végzetes lenne

az agyagbevonat számára … Kínai tapasztalataim … érzékelem, mint formázzák át személyiségemet …

Nem vagyok hajlandó dönteni, mi a fontosabb, mit is kell (ha egyáltalán kell) megőrizni: a hajdani szobrot

felidéző öntvényt, avagy a szobor burkát. A föld alatt évezrede strázsáló, erodálódó, pompás lakkozását

elvesztett hadsereget vagy a rekonstrukcióját” – „Némelykor a lassan meggörbedő hátam orvosi módú

megkopogtatását is hallom, akad-e ott bennem valaki, vagy már nincs, mert elköltözött onnan a lakó.”

Az emlékek újraélésében egyébként megkülönböztetett szerep jut a szag- és illatérzetekhez

társuló reflexióknak, illetve asszociációknak. Ezek többsége, akár ember, akár állat vagy növény

vonatkozásában – a múlás-, elmúlásképzetek megjelenítéséhez is hozzátartozik (sajátos jelenség például a gyógyíthatatlan beteg, mégis hallatlanul nagy vitalitású Gábriel viszolygása a

múzeumszagoktól). A rózsaszimbolikát itteni írásaiban is messzemenőkig felhasználó szerző

megkülönböztetett figyelemmel van legkedvesebb virágának illatimpressziói iránt, melyek

közt megfelelő hígításban a szentség, a mennyek, a paradicsom odorát, vagy az álom és valóság

határátjárásának katalizátorszerét, máskor ominózus töménységben a rothadó mocsár szagát, a

halál jelenlétét véli azonosíthatónak.

A rózsák élettanának természeti és metaforikus megjelenítése elsősorban a saját univerzum, a

kert világához kötődik, amely kezdetben maga is a paradicsom szinonimájaként nyeri el értelmét, jelentését, aztán az időtlen teljesség megélésének inspiratív színhelyéből, a világ még érzé-

kelhető-befogadható sávjából a bezárkózás terévé, elnémuló menedékké válik. Míg szerzőnk

világjárásai során kezdetben a helyi kertkultúra, a lokális rózsahagyományok iránti figyelem

is főszerephez jut, később egyre többször fordul elő, hogy az úton lét kitakarja, háttérbe állítja

a kerttörténéseket, mígnem aztán a részben kényszerű világgá menésektől megcsömörlik a

mesélő, de már azon veszi észre magát, hogy az otthoni kert sem tudja-akarja többé érdemben

megszólítani, s így elveszti addigi szerepét, jelentését, gazdáját pedig függőségéből végképp

elengedi.

A nemrég még négy világtájon is otthonosan mozgó ember végképp elveszíteni látszik otthonosságérzetét. Az eddig mindent befogadó, aktív figyelem kontemplatív attitűddé változik.

Hogy ez vajon a későbbiekben milyen inspirációs forrássá, miféle írói irányultsággá módosul,

különös tekintettel az esszéista Géczi tevékenységére, azt még nem tudhatjuk. Annyi azonban sejthető, hogy rózsamonográfiáinak prognosztizált bővítése és folytatása további kitartó

ösztönzőerőt jelent a számára, s az is, hogy az általa nagyra becsült Tandori törekvéseihez

hasonlóan tőle is várható a továbbiakban a mindennapi élet folyamatos „szövegesítése”.

(Gondolat Kiadó, 2011)