Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hegyi Zoltán: G. J.: Sétáló árnyék. Ekultúta. 2013.2.15.

2013.02.26

Géczi János: Sétáló árnyék


Ez a sétáló árnyék a kultúráé. Képzeljük el, hogy tartalmas látványok összessége, hogy képtár a világ. Ezen a tárlaton fontos a kép. Mi van a képen? Hogy rögzül bennünk, ami a képen van? Hogy lesz belőle mélységeivel együtt átélhető valóságszelet, de emellett információhordozó, emlékezet-gesztus is; hogyan marad meg bennünk, hogy aztán utólag is viszonyulásra késztessen. És mi hol vagyunk ezen a képen. Magam után nyomozok, amióta valóban ismerem a természetemet. Rómában, Rovijnban, Tisnóban, de még Kínában is saját nyomomban járok. Meg akarom tapintani létezésem határfalait, valóban síkosak-e, mint a krétai vakolt falak, avagy rücskösek, mint a veszprémi sikátorok.
 
Géczi János Sétáló árnyéka öt esszén át sétál velünk néhány kép, néhány látvány múltjában: Krétán, Kínában, Monostorpályi múltjában és jelenében, Jeruzsálemben – ugyanazzal az erős attitűddel. Ez a sétáló árnyék valamit keres. A látvány mögött az antik kultúrát, Kína látványában az európai Kína-képet – soha nem elég neki az, amit lát egyfelől, másfelől viszont többet lát, mint egyéb, mezei turista-árnyékok. Nem véletlen, hogy e kötet fülszövege Lénard Sándor, a dzsungelbe szakadt „utolsó római” tempós, kiegyensúlyozott esszéihez hasonlítja Géczi sajátos világlátását – még ha akadnak is különbségek. Lénard mottója lehetne: bárhol vagyok, azt a kultúrát élem, amiben nevelkedtem. Az ő kíváncsi szeme úgy szűrte át a látványokat – a világvégi völgyben láthatót – hogy magát a látványt befogadva, bölcs rezignációval különített el és értékelt. Géczi „bárhol vagyok”-ja, fájdalmasabb: azt a kultúrát siratja, amit egyre kevésbé lel, azt a látványt kéri számon, amit folyvást elmos az idő. Talán jobban átszűri magán, s a személy így többet színez? Talán. Lehet, hogy többet enged be magából a szövegbe az író, több van a látványban az árnyékából – de a múlás fájdalmából mindenképpen.
 
Azt tanítja: a világ éppen annyi, amennyit látunk belőle. A kultúra folyamatos, komótosan gördülő jelenléte a szövegben voltaképp a kultúra fonnyadását panaszolja fel. Olykor lefegyverző őszinteséggel és átgondoltsággal. Elhajítja a spontánt. Az összefüggések érdeklik. Ahogyan árad a mondatokból az elsajátított, könnyed biztonsággal kezelt, átélt és megtanult - anélkül, hogy engem, az olvasót zaklatnának az olvastán feltűnő hiányosságaim e megőrzött teljesség-látás képességében -, azt tanítani kéne. Közvetíti az érzést, hogy van ez a kultúra, de tekintettel van rám, az olvasóra – tudja, hogy e kultúra épp elfogyóban van, hát úgy közvetíti, hogy értsem. Géczi botanikája is ilyen: ha nem is tudom növénytanból a szükséges minimumot sem, e növényi látványok képeit ugyanúgy megvilágítja nekem a sétáló. Olykor pont azt, amiről azt hiszem, mint látványt már untig ismerem. Szimbolikus teret képeznek az égi dolgok, nincs ezzel semmi baj, csak meg kell tanulni az értelmét és a használatát. Persze az európai a saját maga szimbolikus terét ismeri: abban, ha megszokta, nem akad semmi fölfedeznivalója. E kis kötet épp azt tanítja: dehogy nincs.
 
Lénard Sándor kiegyensúlyozott, antik rezignációjához képest azért ez a pár esszé valójában gyászbeszéd. Mert amiről beszél, az éppen elveszik. Ez a legerősebb: az elvesztés konstatálása, a vesztés panasza. S a katalogizált hamis: a kontinuitás megürült helyére beáradó hamis; a konzum, az egyszerűsítés és idegenség, amelynek a látványra immár nincs valódi visszahatása. Amelynek a látványban nincs múltja. Csak – legfeljebb – kereskedelmi értéke. Mondják, a Zorba szerepét játszó Anthony Quinn nem tudta eljátszani a szerepe szerinti táncot, ezért a zeneszerző egy szárazföldi mozgássort és egy ahhoz illeszthető zenét kreált a számára. A film sikere nyomán a turisták a számukra létesített mulatókban keresni kezdték a krétainak vélt táncot és zenét, s mára nincs krétai, aki ne helyi eredetűként magyarázná azt. Nem a kultúra önmagában való, természetes változásai, egymásra hatásai, hanem a művi, jellegében kontinuumot fonnyasztó hatásai íratják e gyászbeszédet.
 
És a rögzítés annyira ismerős, hiába való vágya. Vizek tükörcserepein másolgatja képét a nap. A szövegbe kúszó költészet jelenléte önkéntelen. Sétál benne, ahogyan a múlt árnyéka sétál észrevétlenül a mindennapjainkban. Ha nem is mindig értem, miért az a fontos a látványból az írónak, amit rögzít, ha nem is mindig értek egyet vele – azt érzem, hogy amit az egésszel akar, azzal maradéktalanul egyetértek. Ha nem őrizzük meg a látványaink mélyeit, előbb vagy utóbb mindannyian a sekélye iszapjában cuppogunk majd, látványoktól és egymástól sárosan. Úgy érdemes ezt a könyvet is megőrizni, ahogyan a szerző sajátos kultúrtörténeti esszéit, A rózsa és jelképei sorozatát – mert amíg őrizzük, talán nem veszik el az organikus folyamatosság, az a szinte növényi gyarapodás, amelynek kihajtó ágacskái vagyunk valójában mi is.

Hegyi Zoltán

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.