Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hatvankilenc (versesszé) Ex Symposion 93. szám 2016. 34-43.

2016.08.24

Hatvankilenc

            (versesszé)

1.

Beszorul a szavak közé. Ha elindul az eső, tényleg megjött, itt kopog az ajtón és az ablakokon, mígnem betör valamennyi épületnyíláson, a kéményen, a kamra szellőző nyílásán, s máris bent tombol a lakásban, mígnem maga alá teperi annak a védtelen és önmaga rettegésétől halálra rémült lakóját. Ha útra kél a lélegzet, akkor csapot-papot maga után hagy, elszálló lélek, kóbor árny láthatatlan és ábrázolhatatlan lenyomata, olykor fantom, olykor szellem, kísért vagy életben megerősít. Miként egy szó, ahogyan apám, az egyik reggelen benne ragadt a kádba. Beragadt a dologba.

 

2.

Mindegyik szónak enciklopédiányi a története. A szavak azonban a saját históriájuknál jóval kevesebbre emlékeznek, kizárólag azokra az események, illetve azok következményeire, amelyek a hangokba illetve betűkbe beépültek. A történetük többsége külsődleges, s a szavak használói számára érdekesek. Itt ez a kavics éppenséggel.

 

3.

A pillanat – a jelen idő – súlyához, mértékéhez, kiterjedéséhez jut. Keszthelyi verseiben a minutum értéke visszatér, annak a legkisebb mostnak – amelyet tovább már nem lehet darabolni, hiszen láthatatlanná, érzékelhetlenné válna – a trónra emelése megtörténik, amely, ha bekerült egy versmondatba, a továbbiakban monumentummá képes akár válni. S a kánonképzés is ezzel indul el (s ennek a lehetetlensége ugyanúgy ekkortól válik egyre világosabbá. Minden bizonnyal itt szabad az okát keresni annak, hogy miért oly kicsiny a Keszthelyi-corpus, s miért, hogy éppen kötetenként fragmentált.)

 

4.

Az feltűnően sajátságos a kortársi magyar nyelvű költészetben, hogy költőnk számára mindenkor a természet, a természeti jelenség a minta. Áprily, Jékely ilyen formán lehetne akár előd is, de ők plasztikusan ragadják meg az érzéki előzményeket, Keszthelyi pedig menten absztrakt módon, eleve vázlatosan érzékel. Rögtön vonalakat von meg, a síkban létezőekből épít vissza kertet, azaz rögtön közli az olvasójával: modellt készít. Az a költészet, amely ugyan él a természeti hasonlatokkal, de nem képvisel/nem adekvátan képvisel természeti rendet/mintázatot, sok-sok mindent alkot a világba, de kisebb halmazt – az évjárat emberét, a művelődési korszakot, a világképet – képvisel, mint amelyre adott a lehetősége. A reprezentáció tágasságát, úgy hiszem, Keszthelyi tudatosan választotta meg.

 

5.

Amalfi. A név, amelyben oly sok minden (főnevek és igék) ér egymással össze. Település, földrajzi fogalom, hellenisztikus eszme, Nagy Konstantin, egyidejűleg több antik természetkép (sztoicizmus, szkepticizmus, alexandriai természetbölcselet, epikureizmus, neoplatonizmus), római embereszmény, görög műveltségelemek, mediterraneum, macchia, Salerno arabjai és egyebek. S a múltat a jelenben megjelenítő elemek, s az ezek megtapasztalásához szükséges archeológiai eszköztár. Amalfi, a Földközi-tenger szárazföldjeinek az eszenciája.

 

6.

Demosthenes. Démosztenész. És mi történik mindazzal, amelyek a két, azonos jelentésű karakteregyüttes közös halmazán kívül vannak? Jellemző ez a gondom abban az életszakaszomban.

 

7.

A kötet 1969-ben jelent meg. Akkor voltam második gimnazista, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban tanultam. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen frissen végzett tanárnő tanította azon év őszétől a magyar irodalmat, aki egyre-másra könyveket hozott be az óráira, olyanokat, amelyek néhány nappal korábban jelentek meg. Ennek hatására időnként be-benéztem magam is a mai Piac utca előd utcájának, a Vörös Hadsereg utcának a közepén, a Csonka templommal majdnem átellenben, a Gambrinus-köz közelében működő Kölcsey könyvesboltba. A megnyújtott zsák-szerű vásárlói térben elől-középen halmozták fel a friss kiadású műveket. Köztük találtam Keszthelyi Rezső a Magvető Kiadó Új Termés sorozatában megjelent karcsú verskötetét. A Vonalak kertje – adja közre az impresszum – ezerháromszáz példányban jelent meg, Győrben nyomtatták, Garamond betűtípussal szedték ki, 3,2 A/5 ív terjedelmű, a felelős szerkesztője Székely Magda. Amúgy a könyv hetvenhat oldalas. Hét oldalát – a címnegyed és a tartalom lapjait – kivéve, mivel a kötet versanyaga nincs ciklusokra tagolva, éppen hatvankilencen találhatóak a költemények. Miután a keresztény hagyomány szerinti számmisztikához való vonzódás világképünknek megfelelően bennünk rejtőzik, éljünk akár keleti, akár nyugati katolikus avagy protestáns tradíciók szerint, magam sem vonódom ki e meghatározottság alól, ha már kétszer is előfordul a 69, nem véletlen, vagy ha az is, ne találjam esetlegesnek, és tekintsem úgy, hogy a néhány lehetséges közül kiszelektálódik az egyetlen lehetőség, amely címmé emelhető. Némi meggondolás után a 69 átváltódik hatvankilenccé, a két valószínű cím jelentése bár ugyanaz, de a számváltozat konnotációjának elkerülése érdekében a betűkkel írt változat mellett döntök. A legegyszerűbb leíró szöveg is, állapítom meg, döntések garmadája révén/által/mentén/keresztül/közvetítésével/tisztázásával születik meg.

 

8.

Távol eső dolgokhoz kapcsolódó gondolatok összekapcsolása, összekapcsolhatósága a kérdés, mondta rám jellemzőként Mester, aztán ezt vagy harminc évvel később meg is ismételte. Egymásra másolódott a saját tapasztalatáról referáló két azonos kijelentés, s erőteljesebb kontúrúvá vált. Nem tudom, hogy a megfigyelése mögött mi áll: az, hogy a szöveg nyelvileg heterogén, az, hogy a nyelv szövetének két egymás mellé került szála között nincs megfelelő keresztkötés, vagy az, hogy a saját nyelvem által megjelenített gondolkodásom (amely ugye a tárgyi világról, a hozzájuk fűződő képzeteimről, az észjárásom módszereimről és annyi mindenről meg, együttesen tanúskodik, s magam számára is csak öregbedésem/bölcsülésem idejével szétszálazható módon). Ekként kerülhet a beszélő akár a reáliák fölé, ettől lesz, jobb állapotában szürreális? Valóban, hogyan válik (mert mindig elérkezik az a pillanat) szürreálissá a vers? A gondolattársítás bátorság kérdése, amikor nem a dolgok felszíni hasonlatossága hanem lényegi tulajdonsága nyújtja a társításkor az összevetésből adódó gondolatbővülést. 

 

9.

A szürrealizmus jelentőségét Keszthelyi Rezső révén tanultam és tapasztaltam meg. Ha van magyar szürrealizmus, akkor azt két költő hozta létre majd haladta is meg: Rezső és Bakucz József. Rezső azonban meditatív, mediterrán alkat, ettől kissé futurista, akinek minden mondata hatalmas fény alatt áll, fénytömbök nyomása alatt görnyed vagy gubbaszt, és talál legpontosabban festők révén lehet elmondani, milyen is költői világa. Carlo Carrá, az anarchista metafizikus, Umberto Boccioni és Giorgio de Chirico képei beszélnek láthatólag róla.

 

10.

Apámmal sétálok a hajójavítóban. 2016 május 15. Ma kilencven éves. Ha illendően számolom, már hatszáz szóval képes elmondani a világmindenséget. A saját univerzumát.

 

11.

Tudom, de ehhez kellett sok-sok év tapasztalata, hogy a mediterráneumban könnyendén história-nélkülivé lehet válni. Sőt: azt a világot módja van az arra alkalmasnak a történettelenítéssel bemutatnia. De hogy ki is lehet üríteni, s egyre-másra kicsippenteni belőle a fölösleget, majd csak a festőktől tanulom meg. Ezt azonban Keszthelyi a versei megírása előtt már tudhatta.

 

12.

Mondja, mily körülményesen jött rá, hogy miért nem tudtak gyerekkoromba elküldeni a boltba, hogy az elfeledett dolgokat megvásároljam. Attól tartottam, hogy elfelejtem azt a sosem két-három valaminél – gyufa, leves citrom, törött bors, szódabikarbóna – több dolog nevét, ugyanakkor körülírnom sem fog sikerülni, mire szolgálnának; s ebben az sem segített, hogy ráadásul vehettem magamnak is ezt-azt (pezsgőpor, űrhajósszelet, gránátkocka, zizi, keménycukor). Amikor felírtak mindent egy cetlire, akkortól nem volt probléma a feladattal, a továbbiakban jól meg tudtam oldani. Fel kell írni mindent.

 

13.

Hogy a hat órás út valamennyi percében akácfák után kutat apám hol fásult, hol nyugodt, hol kapkodó tekintete, s közben lamentál, mit is lát a horhosban, gyors emelkedésű domboldalon, hegyaljban, laposban, árok mentén, folyó partján, s mi az, amit nem lát, tehát jeleket kell ahhoz keresnie, hogy abból következtetéseket vonjon le, hol érdeklődéssel, hol pedig fásultan figyelem.

 

14.

A versekben megvannak/fellelhetőek a korra, helyre, kultúrára vonatkozó versi elemek, a magyar viszonylatokról például mindig magyarizmusokkal szokás beszélni. Olyanok ezek, mint az antik szobrok nemi szerve. Az antik görög antropológia rendje szerint a férfialakok pénisze, azért kicsi, mert az az intellektualitásuk és a felsőbbrendűségük megjelenítője. Ha valamelyik figura fasza nagy, az biztos a durva testiségre, állatias nemiségre utal, s bizony ettől a nemesb lélek, miként vagy kétszáz éve a pornográf jelentés nyílt megjelenítésétől a magyar irodalom jelentősebb része elhatárolódik.

 

15.

Az, hogy önmegszólító vers is van a világon és a vers, avagy a vers szerzője kibeszél hozzám, aki írta a költeményt – ezt az egyszerű dolgot is Keszthelyi révén tudtam meg. Ettől válok egyidejűleg alannyá és tárggyá, aki hajlandó a dolgok elszenvedésére, hogy aztán a tapasztalatait megossza – saját magával. Amúgy ez az állapot a kamaszkor érzelmi állapota. A kamaszkor előtti mitikus látás maradványaival elkeveredik a világ analitikus szemlélete. Ó de ne nyúlj a távolság rózsái után – írom a határidőnaplómba néhány nappal azután, hogy megvásároltam és egyetlen este (a tanulószobában) kiolvastam Rezső könyvét: onnan jött ide a távolság rózsája és a fűrács -, ha zokogsz elmerülsz, a kezed csak kéz marad … átsejtődsz a rétek fűrácsán. S a rám oly jellemző világvége-érzés, sértettség, áldozat-tudat és önfeláldozás gesztusaival.

 

16.

A sárospataki Diáknapokra verseket küldtem. Zsuga Anikó (majd az első Magvetős verskötetemet ajánlom neki, amúgy azt az összeállítást Keszthelyi Rezső szerkeszti, a fülszövegét is ő jegyzi) válogatja ki azt a hármat, amelyek aztán Kiss Tamás debreceni költőfejedelem íróasztalára kerülnek. Tamás bácsi (azaz: tanár úr, a Kossuthban, amely gimivel közös tornatermünk van nekünk, a TÁG-osoknak) széljegyzetét ismerem, a versek szerzőjét illetően oroszlánkörmöket emleget. A három vers közül kettő majd, a díj nyomán, megjelenik a Napjainkban (de az első megjelenéseim a Forráshoz és az Alföldhöz kötnek), a harmadik, amelyen kivehető Keszthelyi újjlenyomata, nem. Később sem. Olyan vers az, amely egyidejűleg több hangfekvést is használ, egy kamaszra ugyan jellemző, de a költőknek többnyire szégyen.

 

17.

Ettől az időtől olvasom a könyvek fülszövegét. A szerzőit kevésbé. A szerkesztőit inkább. A Tiszatájnál pedig felfigyelek arra, hogy vannak szerkesztői üzenetek. Amúgy más lapokban is találok üzengetős felületeket.

 

18.

A kötetben alig-alig van múlt idejű mondat. Ami van, mondjuk azt, hogy 99%-ban kizárólagosan kijelentve, az csupa jelenben létezik. Nincs kifejtett, megidézett, beszólított történelem, se a beszélőnek, se azoknak a dolgoknak, amelyekről a beszélő szól. Az olvasó szeme előtt, ahogy a tekintet fut a sorok mentén, játszódik le minden, látni kell azt, amiről a szó szól, a szavak kifejeznek. Jelen idejű ez a költészet, csakis az számít, amiben benne van az olvasó, de nem, nem az olvasó, mert ő csak társolvasó szerephez jut, látszik innen, 2016-ból, hanem a szerző, akinek feltűnően egyetlen, mindig az aktuálisra hangolt hangja van, volt.

De miért nincs históriája a versmondónak, hogy a versek mégiscsak, a szituációik révén – lepkeraj repül, leheletétől megválik egy ember, a csillag a tükörképe által találkozik önmagával -, az eseménysor végére valami történet-szerűt állítanak.

    

19.

Az állandó jelenléthez erős fény szükséges. Két kapcsolót igényelő Nap, túl a sárgán, a fehéren, a narancson, hogy a fényéhez nem képes már társulni semmi, de semmi szín. A mediterráneum sajátossága ez a még elviselhető – még nem elviselhetetlen határán imbolygó ragyogás. Ebben a fényességben valóban nincs múlt, és jövő sem, kizárólagosan a jelen. Keszthelyi minden versében ez az fénnyel történő egyidejűsítés, a pompáját kínáló egyidejűség tündököl, ebben a fényárban bővelkedik minden mondat, s ettől a ragyogástól veszti el minden test a kiterjedését, s lesz kontúrrá, vonallá, ponttá.

 

20.

Akárhogy is forgatom a Vonalak kertjét, s a léniák közibe vissza-vissza se képzelek egy-egy kiterjedéséről lemondott testet, mégis megtalálom mindazt, akkor, tizenötévesen, amelyet ma (többé-kevésbé persze, azaz 99 %-ékosan) magamra jellemzőnek látok az eddigi életemben. Mediterrán közeg. Jelenközpontúság. Rózsa. Tenger. Olajfa. Csend. Árnyék, A grammatika és a retorika közében/hasadékában. Megjelölt origó, ahonnan hol erre, hol arra indulhatok: erőteljes centrum, elmosódó periféria.

 

       21.

A Krpani tunel jó ha száz méter hosszú. semmi esetre sem hosszabb. Nem is lenne semmi megjegyzendő róla, ha a Sveti rock felől érkezve az autópályán, nem ebból az alagútból kijőve lehetne először megpillantani a rózsatüske-alakú sziklát. Egy óra tizenöt percnyire vagyunk már Murtertől. Az ormótlan méretű, a fennsíkon magánosan álló hegynyi – amúgy erdős – kőzetalakulahoz a Korenica Ubdina letérőnél lehet kimenni a sztrádáról, de én mindig tovább haladok. Most éppen a rekettyés virágzik, a harasztok pedig ki sem bújtak a gyepből.

Mondom apámnak, hogy nézze a hegyet. Őt azonban nem érdekli egy szempillantásnál hosszabb időre, a pillangós virágú növényzet annál inkább, vajon mekkora a netárhozamuk. Aztán magyarázatot is kreál: ezt a hegyet eleget latta az indiános filmekben. Amelyeket a gyermekei miatta unásig nézett a falunk mozijában, majd pedig a televizióban. S valóban, a kelet-németek indiános filmjeit ezen a tájon forgatták, talán éppen a Sveti rock és a Mala kapela közötti százvalahány kilométernyi fennsíkon s az azt körbekerítő, vadnyugatias sziklás hegységben.

Jugoszláv tájtól származik első Amerika-élményem, s ezt semmi sem tudja immár megváltoztatni. Gojko Mitic az Ezüst tó kincsében az én rózsatüske-alakú hegyem oldalán vágtat a lován.

 

22.

A mediterránt nem csak növények és állatok felemlegetésével, művelődéstörténeti vagy művészeti relikviák beúsztatásával lehet megidézni hanem a fény mennyiségével,s a fény befolyásolta látási sajátosságok utánzásával is. A hirtelen jelenetváltással, a fény-árnyék kontraszttal, a mikrojelenetekre fókuszálással. De ekként, nekem legalább is, először Keszthelyi mutatja meg ezt a délszaki világot. Egészen eltérő ettől Szerb Antal, Lénárd Sándor, Vas István avagy éppen Márai Sándor ábrázolása, hogy csak a nyelvet használó művészekre hivatkozzak. Ez utóbbi, nekem ugyancsak élvezetet okozó szerzők antropomorf módon írják le ezt a világot, mindig vn emberies hajkása egy fatörzsnek, asszonyos takarékossága a száraz mezőnek, titokzatossága a tengerpartnak, ahol előbb-utóbb körvonalazódik is majd a történet titka. Keszthelyi mediterráneuma az ember optimális közege. Úgy vall az emberre, ahogyan a kemény öntőforma az ugyancsak kemén öntvényre. Mondjuk éppen az, amely etruszk környezetben valamelyik nagylábfejű, filigrán Modigliani szoboralak.

 

23.

Lamentáció, hízelgés, panasz, kesergés, siránkozás, könyörgés, átok, fenyegetőzés, huzakodás, vallomás, hivalkodás, dicsekvés, dicséret, esengés, panasz és vergődés. lelkesedés és áhitat nélküli itt minden. A költészet dolga a embert magába foglaló világ (dolgok, események, érzések stb.) lehetőleg szenvedélytelen, tényszerű  rögzítése. A szenvedély a grammatikában tapasztalható, tényszerűség pedig a retorikában.

 

24.

A kötet világa nem magától értetődő univerzum. Alig megragadható, s még kevésbé leírható. Hosszan-hosszan körbejárható, csak kell hozzá egy késő délután, alkonyattal, homályos kerttel, ahonnan azonban rálátható (lenn) a tengerre és (fenn) a krétafehér fényben a kőszürke szirtekre. A kötet érezni való – megfelelő élettapasztalat hiányában, úgy hiszem, mint minden nagy költészet, érzékelhetetlen.

 

25.

Ugyanígy van ez mással is. Sok-sok a fürge tekintet, madármozgás, fűnövekedés, séta és tengeri hullámok, csillagok vonulása, mégsem a szövegbe foglalt események dinamikája ami feljegyzésre érdemesül. Tektonikus, erőbedobás és akarat nélküli tevékenység mindenhol.

 

26.

Azért az érdekes, amikor kiderül, Rezső költészete (és az azzal teljesen azonos személyisége) kikkel azonosított. A pillatok egyik része egy életre összeköt Kemenczky Judittal, Borbély Szilárddal, Tandorival talán Marnóval, Györével, mással meg nem, Csajka Gábor Cypriannal és egyebekkel. Némelykor saját magammal is.

 

27.

Egykor Marno ingerülten hányta a szememre, hogy sok nálam a természetszépe. Ahányszor Keszthelyit olvasom, s tudom, hogy Keszthelyi Marno alfája-omegája (mégha Marnónak alfája-omegája sok is, s mind annak tanúköve, hogy más tektonikájú földdarabokat is meg tud látni ugyanazzal az Alföldhöz szoktatott szemmel), elcsodálkozom, hogy mégis van olyasvalaki, akinek cselekvési teréül elfogadja a (pontosan megnevezett) természeti közeget. Keszthelyi antropológiája szerint természeti lény és nem társadalmi (ebben látom eredendő origenalitását a hazai kötászetben). Mindenét (majdnem mindenét) a természet által identifikálja, azzal kapcsolatos (evidens módon) a pszichológiája, az etikája, és természetesen a teste is. Az olvasó emiatt látja oly sérülékenynek/rezdülőnek, és ettől, hogy annyira kiszolgáltatott a mindenkori jelen időnek.

 

28.

Apámat, ahogyan öregszik, akként látom, hogy abba húzódik bele, amely végül ki is szolgáltatja. A biológiájának a kiszolgáltatottja. Semmi másra nem figyel, s panaszaiban sem illet már egyebet, mint az ami benne testi. Olykor elképedek, hogy erről az összezsugorodó testiségről miképpen nem tudunk magyarul beszélni. Mintha a magyar nyelvnek erre a világra nem lenne megfelelő szókincse.

 

29.

Létezik olyan költészet, amelynek elmondásához, már ha olvasója akad, az olvasójának is olyan új értelmet kell juttatnia, amelytől legalább annyira megrettenünk, mint magától az attakot kiváltó költészettől.

 

30.

Nemzedékem kevés szerkesztőinek egyike. Felmérhetetlen támogatást nyújtott értékválasztásaival.

 

31.

Utóbb, hogy a köteteim melyike kerül a Magvetőhöz vagy a Szépirodalmihoz, Mátis Líviával együtt döntötték el. Rezső a versekhez ragaszkodott, s még a képversekkel szembeni averzióját is képes volt fölfüggeszteni. S volt, hogy a társasági aktivitást leginkább kifejtő művészcsoporttal – a Fölöspéldányosokkal – szerepelt együtt. Sajnos, én nem láttam, mit nem csinált a színpadon.

 

32.

Szó ami szó, egy kamasznak azt állítani – mégha versekkel is -, hogy nem az életesemények a fontosak, hanem az életeseményekre történő visszaemlékezés, felforgató eszme. Ma már tudom, az ember idejét nem a megélt életének dokumentumai képezik, hanem az azokra hivatkozó, értelmező emlék. Az ezt állító költészettel nehéz volt mit is kezdeni. Pláne, ha nem a kőnyomást, olajat, mozaikköveket hanem a pasztellt kedveli.

 

33.

Sosem emelte fel a hangját.

 

34.

Csajka Gábor Cypriannal akkor szakítottam meg a kapcsolatot, amikor leköpte E-t. A Vörösmarty téren, a Magvetőt magába foglaló irodaház portálja előtt vártam E-re, amikor a Keszthelyit meglátogató Cypri kilépett az épületből és belém botlott. Nem sok mindenről esett szó, amikor megérkezett E. Csajka menten leköpte.

 

35.

Rezső telefonon hívott, hogy mégse menjek fel hozzá beszélgetni a lakására. Holott, töprengtem az okán, ő invitált. Azaz Márta biztatott, hogy Rezső várná a jelentkezésemet, és ennek nyomán telefonáltam, hogy érdeklődjem a sorsáról. A betegségtűréséről. Nyári meleg volt azon a pénteken, holott csak-csak tavaszodott. Nem indokolta, miért nem aktuális a jelenlétem. De a szavamat vette, hogy a nyár előtt felugrom hozzá, annyi mindent szükséges megbeszélni. Akkor már Hvaron lesz, ott is meglátogathatom. Ha már tavaly nem vállalkoztam arra, hogy én vigyem le őt az autómmal, hiszen nekem is arra van érdekeltségem, oda.

 

36.

A murteri tengerparti kocsmában szilveszteri éjfél előtt, valamikor tízkor nekem ajándékoztak egy marihuánás cigarettát. Amúgy a levegőben terjengett a füves cigiszag, a kutyám el is kábult tőle. Nem találtam illőnek a visszautasítást, de nem szívtam el. Sosem fogyasztottam kábítószert.

 

37.

Sok az ismerősöm, akinek kivezették vastagbelét az oldalára. Mindegyikük attól tartott, váratlanul megömlik a nyiladék, vagy pedig, hogy bélsárszaga van. Az idős korban elromlik az ember szaglása. S olykor olyasmit is érez, ami nincs, egyszerűen azért, mert a múltból párállik elő.

 

38.

Az öregedés kínjait sorolja apám elő. S azt, hogy kamaszkoráig figyelte csupán a korkülönbséget, meglett emberként nem érzékelte az időtávolságot maga és a tőle eltérő korúak között. S majd előáll azzal, mostanság ismét számításba veszi. S mennyivel idősebbnek látja azt, aki két-három évvel korosabb nála, s mennyivel irigylésre méltóan fiatalnak azt, aki egy évvel utána született.

 

39.

Sok sort megjelöltem. Néhányat tudtam, tudok kívülről. (Magamtól azonban semmit.) Ami tehát majd a teljes életemet végig kísérte: hogy maradjak. megmaradjak // szépség nélkül is a kimondott // emlék

 

40.

Az idézet végén nincs pont. A kötetben sincs központozás. Zuhognak, egymás után szelik át a teret a kisbetűs mondatok. Hogy jelentőségteljes lehet a versek képe, tehát akkor, ezáltal, tanultam – tudom meg éppen, most, ennél a pontnál.

 

41.

a bűzvérű szörny is

elképzelte az agyam s hogy bántson

a fehérebb szomorúságot dáliának nézte

s ott benn a velőben most nap-tollú

madarak égik el a tengert

 

42.

Nem primer tapasztalatokra hivatkoznak a versek. Azok arra valóak, nézzük is bármelyik érzékszervi élményt, hogy a beszélő és a világ közötti relációt megjelenítsék.

 

43.

Hosszan és többször kérdezősködött a Vadnarancsok készülésének körülményeiről, a pszichiátriáról. Valamikor - aztán  - arról a mentőútról suttogott, amelyben ő volt a beteg, amelyben megtapasztalta, hogy ő a beteg, amikor elfogadta az alkalom szülte, keserves betegséget, Szigligettől Sümegig. Amikor már nem a világ depressziójával, hanem a sajátjával szembesült.

 

44.

Mást se csinált, csak kiforgatta a dolgokból a nagy, nehéz tükröket.

 

45.

Az ágyat a benne fekvő súlya béleli ki.

 

46.

Nem ragadható meg itt semmi. Csak úgy irható le, ha az eltűnések kerülnek rögzítésre.

 

47.

Az a tárgy a szomorú, amely megérinthetetlen.

 

48.

Új antropológia: az ember, annak ellenére, hogy ő az érzékelő, nem kitüntetett szerepű. Az ember regisztrál, s bár kezdetben közönyös, a regisztrálás során felhevül, szenvedélyhez jut.

 

49.

       Nekem is volt Amalfim. Rovinj.

 

       50.

           

       51.

      Úgy a helyes, ha jelezzük, csináltunk egy üres sort is. Kivontunk belőle legalább egy mondatot.

       52.

És csináljunk még néhányat.

 

 

60.

Megtaláltam a korábbi köteteiről írt apró szemléimet. Nem tudom, megjelenésük után olvasta-e azokat. Most abban reménykedem, hogy nem tette. Egyik szövegem sem jó, amelyet róla írtam, így csupán az lehet az értékük, hogy Rezső kapcsán nem sokan szólaltak meg. Úgy láttam, ő csupán szerkesztőnek lett használva.

 

61.

Volt korszaka, amikor drogozott. Mondták, hogy megszállottan tette. Cypriant nevezték meg okául, ő vitte bele, ő szerezte be számára az anyagot. Cyprian elpusztulásáról – a Nyugati pályaudvaron halt meg, a halottkezelési szabályzat szerint óráikig ott kellett hagyni a tetthelyen, le volt takarva, és egy rendőr felvigyázta a tetemét – sosem beszéltünk, hallani se akartam róla.

 

62.

Tegnap meghalt Rezső. Ma, június 9-én kerül nyilvánosságra, hogy megszűnt lenni. Még nő a haja, a körme. Nyolcvanhárom éves volt.

 

63.

Mondják (nekem Szima, az egyik magvetős szerkesztőtársa), egy délelőtt Rezső arról panaszkodott, hogy költöznie szükséges az albérletéből. Meghalt a főbérlője. Ráadásul az önkormányzati lakás tulajdonosának nincs senki rokona, s nem csak a temetés intézése, de a lakás visszaadásának procedúrája is reá járul. Ekként derült ki, hogy kizárólag ő lehet a lakás további bérlője.

 

64.

A Vigadóba mentünk át a Magvető szerkesztőségéből. Legalább két órán át morfondírozott, de nem volt egyetlen szava sem, amelyet megértettem volna. Mivel olyan hallkan beszélt, hogy nem hallatszott át az asztal túlsó feléig semmisem. Ráadásul halk zene szólt. A fal mellett ültünk, valami dobogószerű alkalmatosságra voltak fölemelve a bútorok. Kávét ittunk és vizet. A pincérnő Ági volt, Hajnóczy Péter felesége. Vele másodjára az után találkoztam, amikor Péter meghalt, és teteme, boncolásra, a veszprémi kórházba került.

 

65.

A Vörösmarty téren futok össze Györével, szép öregember. Varga Imrével téblábol együtt. Imre is szép öregember. Onagggyal együtt járunk egy kört, amikor egymásba botlunk. Onagy sokat fogyott, szép öregemberré idősödött, azt hiszem eféle alakokba zúgnak bele a pályakezdő írólányok. Keszthelyiről beszélünk – Onagy hóna alatt éppen Rezső utolsó, Kalligramos kötete. Amugy a kiadó standjánál az volt az utolsó eladható kötete. Igaz, ha megmaradt volna belőle egy is, elvitte volna a hamarosan lezúduló eső. Keszthelyi Bíborkájáról nem szólunk, és sok egyébről sem. Csak hogy milyen jó fülszövegeket írt, rólam biztosan jobbat, mint a Léghajó és nehezéke valamennyi kritikusa. Györe Balázs ugyanazt állítja. Említi, hogy nem is oly régen Rezsővel telefonon beszélt, s elhívta magához. Bort és sört ivott, enni nem evett, nem tudott enni s dohányzott, dohányzott, dohányzott. Örülök, hogy ő legalább találkozhatott vele.

 

66.

Ó de, ne nyúlj

a távolság rózsái után.

Ha zokogsz elmerülsz. A kezed

csak kéz marad. Megfogni

magadat se tudod. A csontod

is feléled, átsejtődsz a rétek

fűrácsán

 

Most a távolság is kék

ha nyúlsz, habzsolják

rózsáidat, torkodba zihál

millió kiáltás. Vádolni csak

önmagad tudod, fohászod

poklokig se jut el

 

tó talpu, csillag körmű

sárkányod meg le van kötve,

jól a szívedbe, el ne ereszd,

felhabzsolják rózsáidat, az

emberek szörnyek, estéid

felfalják napjaidat reggelre

jó ha magadra találsz

 

körbejárom a nappalokat

csillagot szólnak a fülembe,

a vér is elindul megkezdett

útjaidon, a szív is elindul

az ébrenlétek perceid oly

valószerűtlenül égnek, Ne nyúlj

rózsáidért

 

mert elégnek, hallom, hogy

suhannak el tőlem, de te ne mozdulj,

zuhansz és akkor véged, az

értelem tiltja amit most

csinálsz. Az álmaid is kékek.

ejtsd el köveid, agyon ne üsd

önmagadat

 

hagyj fel mindent, kövesd

napjaid rendjét, széttörik

szíveden a magány, a végtelenben is

gondolkozott, viráglépcsőiden

elérsz, és a gyerekkor

napjai felderengenek néha, a rózsáidhoz

ne nyúlj

 

gyönyöröm, de örök

hófehéren, a szélben

te mindig megállsz, a fáknak

is fa a reménye, ne vesd

meg hát önmagadat, szárnyaid

eltakarják az éjszakát

 

Öledben csillagok bújnak,

ha élsz, önmagadnak is élsz,

rózsáidat soha el ne dobáld,

földrészeid felfedezése halálodra

várjon, a szerelem se hiszi

az időt, távolról mindig

szép vagy

 

Elúszol a végtelenség

zöld vizein, neved nem marad

meg örökre, önmagad nem tudod elveszteni,

csak az évek. Rózsáid még

színesek, épek, értük ne menj, felhabzsolják,

elég neked.

 

 

 

67.

Hogy a Vonalak kertje saját költői kánont hozott, s hogy ez jóformán egyszemélyi is, azt tizenhét évesen nem érzékeltem, csupán annyit, hogy minden iskolában tanult költészethez képest ez mennyire más. Egyik sem nyújt segítséget az értéséhez. Talán még annyit, hogy az a rend, az a szerzői orientáció, az a verskommunikáció, amelyre rábukkantam, nem hagy lehetőséget az egyszerre kívülről és egyszerre belülről történő olvasásnak. Nincs kettős beszéd. Nincs lehetőséged a melléolvasára. Kizárólag mélyen olvasva, a szövegben bent élve tárul fel valami jelentése ennek a világnak (ámbár nekem nem tárult fel, csupán annyi, hogy néhány részlete mintázatot alkot, s ez a néhány szőnyegdarab izgató.) Később persze beláttam, hogy a Keszthelyi felajánlotta gondolkodási, érzékelési és ábrázolási mód nagyon sok orientációról értelem szerűen lemond, s beszűkíti az értelemhez jutott múltat, másrészt olyan kulturális gyakorlatra ad módot, amelyet az összes többi (általam ismert) költészet nem ígért. Most, hogy megjelent az  Emlék kert válogatott verskötete – benne a Vonalak kertje néhány mozzanata, felülírva – látható, hogy az a kánon, amelyet Keszthelyi Rezső már az első kötetében készen fölmutatott, több alkánonra osztandó, éppenséggel ahány kötete jelent meg, annyira. Távolról, föltehetőleg egységes (mert új nyelvet használó) ez a világ, de belül még leíratlan, változatos földrészeket ígérő.

68.

Ahány verskötete van, annyiféle lírát művel. Akkor is különbözik korábbi önmagától, ha felülírja-kiegészíti-átalakítja a korábbi versét: ő mindig olyan fűszálakat lát meg a versmondatai mögött, amelyeket egy másik rétről lehet érzékelni. Fordított Pessoa. Egyetlen név zubbonyában – időben egymást követve - több költői test létezik, sorjáznak elő, amelyeknek hol van, hol nincs hangja.

 

69.

Emlékkert. A monumentumok a létezők s már akkor is azok voltak, amikor megtörténtek. Nincs bennük maradványa a teremtés pillanatainak.