Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Halmai Tamás: Összejátszani a papírral. Műhely. 2009. 1. 70-72.

2009.03.29

 

 

Összejátszani a papírral

Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve

Bp., Gondolat, 2008.

 

 

Tudós, tanár és szerkesztő; költő, író és esszéista: Géczi János bámulatosan kiterjedt munkássága szépprózai alkotásainak is sok irányban, több szinten teszi lehetővé a terjeszkedést. A más területekről származó tapasztalatok az epikai művek belső valóságát is áthatják. A művelődéstörténeti és természettudományos ismeretek a szépprózák önismeretét óhatatlanul befolyásolják. („Botticellit növényhatározó segítségével nézni nem rossz mulatság” – szögezi le egy fontos mondat jelen műben is [117.].) A helyzet szép bonyolultságát fokozza, hogy Géczit már a kezdetektől a neoavantgárd kísérletező esztétikája vonzza, ám szövegei jobbára a klasszikus műveltség világában tájékozódnak. Talán e zavarba ejtő kettősség magyarázza a recepció elhúzódó tanácstalanságát. Holott az író művei csak azt példázzák – egész módszertanukkal, teljes elhívottságukkal –, amit a klasszikus definíció is kezünkre játszik: „Művészetnek vehető minden, ami kellemes számunkra, bár nem a miénk – a tovahúzódó barázda, a valakire odavillantott mosoly, a napnyugta, a költemény, a kézzelfogható mindenség.” (Fernando Pessoa)

            Ahogy a kortárs irodalmi kánonban sajátos hely illeti (illetné) meg Géczi köteteit, úgy jelen munka az életmű összefüggésében mutatkozik különleges teljesítménynek.

A cím minden szavára érdemes figyelmet fordítanunk. A Könyv jelölő egyrészt a „hátrálok a műfajoktól” (191.) elejtett ars poeticája jegyében emeli a művet a műfajok bevált rendjén túlra. Másrészt kitüntetett jelentőségre utal (A hopik könyvétől az Emlékiratok könyvéig az újabb magyar irodalomban is létező címadási szokás ez). Az Ábrázolás kitétel legalább kettős jelentést hordoz: ábrázolásokról szóló (mert képleírásokat is tartalmazó) munkaként, illetve ábrázolások (képes, képies nyelvi alakulatok) összességeként mutat a szövegre. A Tiltott jelző az istenábrázolás vallási tilalmán keresztül a (szakrális és/vagy esztétikai) szabályokat megszegni kész művészi magatartás felől értelmezhető.

            Az egyértelmű és kizárólagos jelentés felfüggesztését végzi el az elvileg épp a pontosításra hivatott alcím is: az Egy regény töredékei szerkezet a műfaji (regény) és az alaki (töredék) meghatározás ellentmondása révén árulkodik a nagyregény, a nagy elbeszélés bizonytalanná vált státuszáról.

Regény? A prózaforma és a nagy (csaknem félezer oldalas) terjedelem ezt igazolná. Ám a négy könyv alkotta (azaz a korábbi Géczi-művekből eggyé dolgozott s ezzel szétírt) kötet arculatát a fragmentarizáló (vagyis a nagyepikai szándék ellenében ható) poétika szabja meg. Mintha a romantikus és a posztmodern töredékfelfogás egyidejűleg érvényesülne itt: az emberen túli teljesség elérhetetlenségének sejtelme és az én-megalkotó történetmondás ellehetetlenülésének tapasztalata egyszerre működik közre az amúgy szintetizáló műgonddal megalkotott kötet nyelvi és szemléleti összetettségében. (Ennek eredménye, hogy nemcsak követhető irányú történetről nem beszélhetünk, de – a díszített beszédmód és a kisszerkezetek okán – akár rendhagyó verseskötetként is kézbe vehetjük a könyvet. Olyanként, amely nem áll ugyan ellen a lineáris olvasásnak, ám tetszőlegesen föl-föllapozva is jelentéses élményt ígér.)

A töredezettség többszörös: a könyvek fejezetekre, jellemzően bekezdésnyi szövegegységekre tagolódnak. E kisebb részek igen változatos műfaji irányokat nyitnak: ekphrasziszok, mininovellák, portrék, önreflexiók, mesék, legendák, álomleírások, stílusjátékok, természettudományos összefoglalások és művészettörténeti kitérők váltják egymást, izgalmasan kiszámíthatatlanul. „Szabad a történet szélén lazán megállni” – olvassuk (33.). S azt kell gondolnunk: itt nem a „lazaság”, hanem a szabadság a kulcsmozzanat. Még akkor is, ha más önreflexiók a visszavonás és önlefokozás rezignált módszertanát gyakorolják: „Hogyan akar igaz történetnek látszani, ami félszeg, esendő és alkalmi?” (68.)

            Az Első könyv: Terepgyakorlatok formálisan 1992. augusztus 16. és 1994. július vége közötti naplóbejegyzések sorozata. A helyszínek: Firenze, Róma, Rovinj, Pompeji és Veszprém. A szakadatlan úton lét jószerivel antropológiai állandóvá lényegül, az emberi létezés metaforájaként jelenik meg Géczinél is. Az „Itt jöttem rá, mennyire egyedül vagyok” (41.) egzisztenciális belátását az idegen körülmények hívják elő; s a megélt és/vagy megírt történetre reflektáló gondolkodás is az úti élményekből nyer ösztönzést: „Úgy képzelem el az utazást, hogy a történet helyére a csupasz esemény áll” (57.). Egyik oldalon mintha felsejlene a nem-emberi minőség vigasza: „A templom, bárhová is megyek, ugyanaz marad.” (81.) A másik oldal azonban rögtön visszatérít, visszaeszméltet: „Bárhová megyek, mindig a saját mondatomba nyitok, a saját halálommal találkozom, és a saját kútjaimba kell belenéznem.” (212.)

A Második könyv: Fegyverengedély epikai beszéde a három Cholnoky fivér alakja köré rendeződik. A Cholnokyak életét s életművét a szerzőre/elbeszélőre is (részlegesen) átirányítható kérdések övezik – amelyek a következő szövegegység kifejlését is meghatározzák (onnan idézünk): „Mi az oka annak, hogy nem hagytak jeleket, hogy eltüntettek mindent, ami személyes, amiben megnyilvánulhat az, ami az alkotó bennük? Miért kell őket békén hagyni? S miért, hogy egyszerre állnak ki mindhárman a művek mögül, s eltűntek a semmi füzesének ligeterdejében, így aztán a lehető legritkábban nyílik lehetőség arra is, hogy egyáltalán megállapítható legyen, kihez melyik mű tartozik, ki az, aki valamit (de mit?) teremtett, s mit hozott (ha egyáltalán hozott!) létre.” (350.)

A Cholnoky-szálat tovább szövő, külön cím nélküli Harmadik könyv Veszprém dicséreteként is olvasható – miközben a földrajzi kitekintés az Adriától Kínáig, a történeti figyelem pedig a jelentől az ókorig tágítja a szöveg horizontjait; a szabatos geográfiai leírásokat állatmesék váltják; a valóság és a szöveg valósága közti különbséget pedig közös érvénnyel mossa el az álomi jelenetezés és a mesei narratíva.

Összefüggőbbnek tetsző cselekményvezetésével és az elveszett kézirat toposzára épülő kerettörténetével hatásos zárlat a Negyedik könyv: Dél. Ebben a teljes anyag megfejthetetlen, önmaga számára is megfejthetetlen főhőse a korábbiaknál is elszántabb kísérletet tesz annak földerítésére: ki az, aki beszél, s ki az, aki ír. (A figyelmes olvasó azt a kérdést is kénytelen meghallani: ki az, aki olvas.) „S látja, az egyetlent sem lehet elmesélni” – szól a zárlat tanulsága (486.).

Kertből könyvbe, könyvből városba, városból kertbe: efféle utakat jár be, s efféle utak járják át a könyvbéli alakot, aki a „benyomások jezsuitizmusá”-nak (Pessoa) hatása alatt, a pillanatnyi élményektől (elsősorban látványelemektől) befolyásolva néz szembe a világgal – abban a reményben, hogy valamiből vagy valakiből egyszer talán a tulajdon arca fog visszanézni rá. Aki az út (s az útvesztő), a könyv, a kert, az angyal és a rózsa egymásba íródó szimbólumainak segítségével, a keresés és önmegismerés nyelvtani személyváltásokkal is elbizonytalanított igényével próbálna a nyelven, az irodalmon, az irodalmiságon keresztül közelebb férni ahhoz, akit önmagának gyanít. Középkorú, magyar (veszprémi illetőségű) férfi, aki magát egy-egy helyen Géczi Jánosnak nevezi: ennyit tud, ennyit tudunk. S hogy a szerző–elbeszélő–főhős hármas viszonyrendszerén belül keresi a helyét, folytonos párbeszédben a föltételezett olvasóval, folytonos kapcsolatban a nyelv túlfelével. Saját példájával szavatolva a kijelentésért: „van olyan ember, aki képes könyvtárrá rendeződni” (168.).

            Jellemző közege a terasz. Akár idegen városban, akár a saját kertben. Az idővel (az elmúlással) számot vető lelkialkat, a távoli terekből megtérő utazó számára eszményi hely ez. Hiszen az épített természetességnek ez a jelképes területe – a bent és a kint határán – egyszerre kedvez a megfigyelés és a részvétel, a szemlélődés és az elvegyülés szándékainak. (Nem véletlen, hogy még önértelmező hasonlat formájában is szerephez jut: „Úgy ülök, mint amikor a terasz fényébe beleírja magát az ember.” [85.])

            Bármennyire önreflexív is e szövegsorozat, nem zárul a vallomásos személyesség, a szűkös alanyiság csapdájába. A „szakavatott ködök”-ben (17.) nemcsak a beszélő körvonalai homályosodnak el, a puszta lét rejtelmessége a szemügyre vett létezőket is magába vonja: „Csak nézi, és az istennek se tudja eldönteni, hogy ez az asszony galamb, könyv vagy egy ragért is meghalni kész ember.” (24.) S nehéz volna nem egyetemes súlyúnak látni a kérdést, amely az érzékiség tartalmaiból az időbeliség filozófiáját bontja ki: „Egymásra felelget az élet és a halál, s meglehetősen különös mindezt élőként látni. A halál térfeléről mi az, ami érzékelhető?” (66.) Egyéb szöveghelyek is azt a benyomást keltik: a szövegek tárgya az én mint jelenség; ahogy a „tőmondatnyi vadkörtefa” (53.), „a lomha élet forgataga” (54.) vagy a „reneszánsz elrajzoltság” (114.) is: megannyi kínálkozó tárgy – az érzékelés, a töprengés, a látás és a beszéd számára. Csak egyetlen példa arra, miféle könnyedséggel (jóllehet szecesszióssá cizellált mondatszerkezetben) képes egymásba nyitni a szubjektum és a tárgyak, illetőleg a természet és a kultúra világát a történeti távokat is fölszámoló magánéleti szcenika: „A bambuszból készített hintaszéket önző mód akkor hoztam a szobámba, amikor az üres volt. S hogy bekerültek a polcok, az asztal és a szék, többé nem lehet kivinni. Az egyetlen tárgy, amelyet, úgy tűnik, véglegesen magamhoz zártam. Pedig ritkán használom, s akkor is a régi magyar próza stílusformáit tapasztalom forró kávé mellett, vagy pohár bort ízlelgetvén nagy felindulásban. Olyankor aztán benne is felejtem a tudás könyveit, hintázzanak maguknak valamicske időt, mint a befogott sólymok, ha vadászuk arra neveli, sapkát vonva éles szemükre, s rákötve őket mozgékony fűzágra, hogy megszokják, és ne riadjanak meg, ha lóháton, vágtával viszi gazdájuk.” (246.)

„Boldog az, aki közelebb áll az oktalan állatokhoz, mert erőfeszítés nélkül lesz az, amivé mi többiek kényszerű fáradság árán leszünk; mert ismeri a hazafelé vezető utat, amelyre mi többiek csak valószínűtlen kerülőket és vargabetűket leírva találunk rá, mert amiképpen egy fa is, elmozdíthatatlanul része a tájnak és következésképpen a szépségnek. Mi a tovatűnő mítoszok, a haszontalanságok és a feledés tarkaruhás mellékszereplői vagyunk csupán” – írja Pessoa. „Eredj mellékszereplőnek” – mondja Géczi (126.). Ám tudja s tudatosítja is: nincsenek mellékes szerepek, csak gondatlan szerepjátszók.

A szerkezet többszörös rétegzettsége, a megformáltság részekben kiteljesedő esztétikája, a nyelvi állag több stílusregisztert egymásba játszó líraisága, a nézőpont folytonos elmozdulása (attól függően, hogy egyes szám első, második vagy harmadik személyben szólal-e meg a szöveg), a tematikus és motivikus ismétlések, áthallások (sőt, önidézések) finom hálója, a történet szétírása történetekké s az elbeszélői nyelv hajlama arra, hogy elbeszélje a nyelvet: olvasatunkban ezek azok a tényezők, amelyek a Tiltott Ábrázolások Könyvét figyelemre méltó – s újraolvasásokra csábító – alkotássá avatják.

„A könyv a könyv műve” – idézhetnénk végül Edmond Jabès szavait. Géczi János könyvére kivált áll, hogy önmagát író, önmagát elbeszélő alkotás. Munkatársi szövetségben a szerzővel – és az olvasóval. Aki bizonyos értelemben maga is „összejátszik a papírral” (57.).

 

Halmai Tamás

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Halmai recenziója

(Láng Eszter, 2009.06.17 00:13)

Élvezettel olvastam. Számomra is új dimenziókat nyitogatott.Tetszenek a Pessoa-vonatkoztatások.