Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fenyvesi Ottó: Szakítás és eltolódás. Géczi János kollázsairól. http://kepiras.com/ 2013. október 31.

2013.11.02

 

Fenyvesi Ottó: Szakítás és eltolódás – Géczi János kollázsairól

Géczi János a magyar irodalom egyik legellentmondásosabb alakja. Nyugtalan kísérletező, újabbnál újabb meglepetésekkel szolgál. Biológus és lapszerkesztő, a rózsák nagy szakértője, de verset, prózát és esszét is ír. Évtizedek óta a magyar vizuális költészet egyik kiemelkedő képviselője. Géczi rendületlenül alkot, irodalmi és képzőművészeti kísérletei egy nagy kalandról tanúskodnak. Lankadatlan invencióval keresi az új tartalmakat és kifejezési formákat.

Mostanában mintha a vizuális költészettől visszakanyarodott volna a kollázs műfajához, amely a 20. század elején emelkedett művészi rangra. Ekkortól érvényesül igazán az alkotó szuverenitása a képi elemek feldarabolásában, mozgatásában és újbóli összeillesztésében. A kollázs-szemléletnek köszönhetően megváltozott és diverzifikálódott a képzőművészeti gondolkodás. A kollázs-elv alapján felhasznált „idegen elemek” részt vesznek egy asszociatív folyamatban, melynek célja új jelentések létrehozása.

A dekonstrukció nagy filozófusa Jacques Derrida azt írja: „A jelentés mindig instabil. Mindig vannak új járulékos elemek, amelyek felett nincs hatalmunk, amelyek előbukkannak és meghiúsítják a rögzült és stabil világok megalkotására tett kísérleteinket.” Korunk bőven szolgáltat változásokat, meglepetéseket. Az ezredforduló tudománya és technológiája alapjaiban változtat meg mindent, ami fontos az életünkben, az éghajlatot, a szaporodást, az emberi viszonyokat, s többek között az identitásunkat is. Korunk szubjektuma alig rendelkezik rögzült, lényegi és folytonos azonosságtudattal. Identitásunk aszerint formálódik, ahogyan a minket körülvevő kulturális rendszerek reprezentálnak és megszólítanak bennünket. Ernesto Laclau szociológus és a diszkurzuselmélet szakértője szerint a modern információs társadalmaknak nincs középpontjuk, nem egyetlen kifejező vagy szervező elv vezérli őket, s nem egyetlen ok vagy törvény szerint fejlődnek. Ennek következménye a diszkontinuitás, a széttöredezettség, a szakítás és a diszlokáció. A régi stabil struktúrák összezavarodnak, de ugyanakkor megnyílik az út, hogy új kapcsolódások, rendszerek jöjjenek létre, a luchmanni autopoiézisz szellemében.

Kollázst készíteni annyit jelent, mint újraértelmezni a nyelvet, a bennünket körülvevő világot, valami új igézetében összekaszabolni az adott rendet. Kollázst készíteni annyit jelent, mint nem törődni bele, nem fogadni el. A művészetnek ez a területe annyiban feltétlenül kegyetlenebb és bátrabb, hogy képeket és szövegeket használ nyersanyagul. Mégis, legalább annyira szakrális, mint amennyire profán, mert mintegy egyedüli lehetőségét kínálja annak, hogy egymás mellé kerülhessen, sőt eggyé váljon, ami addig kilátástalanul külön állt.

Az avantgárd apostola, Kassák Lajos, aki többek között kollázsokat is készített, egyik versében azt írja: „Félelmében játszik a gyermek, szívében a fényből-szőtt vermek kozmikus vacogása”. Igen, kollázst akkor készít a művész, amikor vacog, szorong. Mert szorongásra nagyon sok oka volt/van. Akármilyen gőgös, komisz, parancsoló és avantgárd-kegyetlen. Hisz a művész élete csupa győzelem és csupa szigorú vereség. Csupa hit, szellem-háború és csupa kudarc. Csupa csalódás függetlenségben, társadalmi szocializáltságban, az anarchiák szabadságában. Hiszen elsődleges vágya a rend, melynek a szeretet az életadó anyaga. A szeretetlenségben a művész csupa szorongás lett, csupa csontváz-magány. Hát játszik a titokkal. Minden lehetséges jelentést kifürkész; kollázst készít, mint Géczi János.