Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Brassai Zoltán: Nyomkeresés

2010.10.26

Brassai Zoltán: Nyomkeresés

 

1984 nyarán, augusztus 21-én kora délután érkeztem meg Veszprémbe. Egy Kispolszkival, írjuk most nagybetűvel, már úgy sem mindenki tudja, mit jelent ez a szó, akkoriban fogalom volt, rendesen meg is néztek, mikor egy ekkora férfi, mint én, kilépett a miniatűr járgányból. A hátsó ülésen némi ágynemű is volt, néhány könyv, anélkül sosem indulok útnak, plusz néhány ruhadarab. Tanárnak jöttem a városba, meg volt beszélve, hogy a szálláshelyemen, amely az országosan ismert gimnázium épületében lesz egy ideig, várni fognak. Meg is érkeztem, éppen a megjelölt időpontban, és nem várt senki. Vasárnap volt, és a környék kihalt, életnek nem sok jelét láthattam, ismerős se égen, se földön. Jóval később, több órás várakozás után érkezett meg a másik, szintén ott lakó (élő?) kollega, aki úgy vélte, minek jöjjön be szabadsága végeztével várni egy ismeretlent, így a lassan múló időt leendő munkahelyem alapos külső szemügyre vételével tölthettem el. Nem túl szívderítő volt a látvány. És körbeleshettem, a miniautó mellől szemlélhettem a várost, annak egy picike és számomra még idegen részét, Veszprémet, ahol magam sem tudtam, hogy több mint negyed századot élni fogok, és ki tudja még, mennyit. Ahol újból gyüttment leszek. Előtte másutt voltam az, pontosabban ott gyüttmönt.

Láthatjuk, sok közös van abban, ahogy veszprémiek, gyüttmentek lettünk, Géczi János és jómagam. Csak bele kell olvasni a tavaly kiadott Nyom című kötetébe, melynek alcíme (Veszprém-esszé) megadja a műfajt is. És a témát. Annak a témáját, akinek életműve jelentős része a városról szól, mert nehezen is szólhatna másról. Beleszövi ezt csaknem minden írásába, legalábbis mióta Veszprémben lakik, él, dolgozik, vagy éppen hazajár pihenni, éppen csak aludni, szerkeszteni, írni, kertet művelni, kutyát etetni. Néhol már a címben megjelenik a város, ott olvashatjuk az Ezer veszprémi naplemente borítóján is, másutt is; néhol csak tetten érjük, hogy veszprémi helyeken sétálunk, veszprémi virágok és utcák illatát, szagát hozza a könyvben a szél; néhol pedig veszprémi írók, szobrászok botorkálnak velünk szemben a szövegek terében.

Vannak ilyen emberek. Mert van, aki szülőhelyét írja, festi, énekli egy életen át. És van, aki másutt talál otthonra, néha többször is az életében. Mert a 20. század megtanított bennünket arra, hogy vége a baudelaire-i bolyongásoknak, kihalhatnak az igazi utazók, „akik azért mennek, hogy menjenek”. Mert nincs már meg az újdonságnak sem a varázsa, sem a lehetősége. Bennünk sem. Valahol otthonra kell lelni, legalább egy időre. És valahol aztán végleg, előbb vagy utóbb. Otthonra pedig úgy lelhetünk, ha azt a helyet „belakjuk”. Idézőjelbe tettem, mivel meg kell határozni ezt a fogalmat is. Otthonra lelni csakis akkor lehet, ha a hely szellemét meghódítjuk, azaz megismerjük a település, a táj igazi történetét a legendáival együtt, a tájat, az épületeket, a növényeket és köveket, az állatvilágot és a szokásokat, megismerjük az itt élő és valaha élt embereket, illetve az emberek nyomait; akkor aztán elérhette az ember, hogy „nem a település fogadta lakójává, hanem ő maga fogadta lakhelyévé a várost”.(p. 6.) Persze, attól még gyüttment maradt, belül is, hiszen hiába tud sokat, esetleg jóval többet az itt nevelkedettnél, de nincsenek óvodás- vagy iskolás kori emlékei, nem ösztöneiben él, hogy azon a téren korábban egy hatalmas vadgesztenyefa állt, vagy hogy régen, 45 esztendővel ezelőtt errefelé mit kiabált az öreg fagylaltárus. Sokat, nagyon sokat meg lehet tanulni, föl lehet tárni; az ilyen emlékek viszont csak a helybeliek, a bennszülöttek agytekervényei között lapulhatnak. A gyüttmentek ezek egy részét megtudhatják, megtudhatjuk, de nem mindet, főként pedig nem élnek bennünk úgy, mint a helybeliekben. Nekünk gondolkodni kell, ha csak néhány pillanatig is, mikor ezt kérdik tőlünk, mi van a régi posta helyén. Vagy hol van a hajdani tímárműhely. Ezeket mi csak hallomásból tudjuk, nincs saját emlékünk róluk. Ettől persze még bekerülhetünk a város lexikonába, mivel nem csupán mi fogadjuk el a várost, hanem város is befogad, elfogad bennünket.  Azzal együtt, amiben – valamennyire – különbözőek maradunk. Ehhez kell egy idézet is a Nyomból.  „A vártól nem, de a helybeliektől idegen bármi, ami teátrális. Ezért rossz többnyire a színház. Ezért somolyognak többnyire a halála után a langaléta, cowboy-kalapjával nehezékhez jutó, borospoharak között élt rendezőn, akinek hamuporát, hiszen avantgárd gesztusaihoz híven így rendelkezett, az élettárs a viaduktról szórta szerte; hamvából hiába is hull a sziklarésbe, ha ott, a szüntelen kővájó szél miatt nem ülhet meg, s nem gyökerezhet bele se fűcsomó, se elterpedő harangvirág.” (p. 73.)

 

*

 

Vannak gonosz fintorai a nyomdának is. Vagy a nyomdásznak?

Az egyik ilyen, hogy a könyv a Séd nyomdában készült, de nem Veszprémben, hanem Szekszárdon. Holott mennyire idevalósinak érezzük mi ezt a nevet, ezt a fogalmat; hogyan somolyogtunk mi is, amikor az itt készülő, egyébként francia ízlés szerinti brie sajtunkat az országban több helyütt Svéd sajtnak nevezték, mert hogy úgy legalább van értelme.

És mennyire bosszantó, hogy éppen Géczi János kötetében találjuk azt a mondatot, melyben Raffay Bélát neves alföldi szobrásznak minősítik(p. 54.). Mennyit tett pedig a szerző Raffay elismertetéséért. Persze én, a gyüttment, sem tudtam semmit Salföldről idetántorgásom előtt. Raffay Béla pedig nagyon is dunántúli. De a nyomdában valószínűleg elütésnek érezhette valaki a salföldi szót.

 

*

 

Egy szó. Mert a szavaknak is van származásuk. Kosztolányi írta Cholnoky Viktorról, hogy édes veszprémi szavait hallhatta. Ma már fogynak a szavaink is, főleg azok, melyeket valahova tartozónak érezhetünk, és ez alatt nem csupán a tájszavakat értem. Ezért egy-egy szót ma is kincsnek tudok érezni.

Hadd idézzek egy rövid részt megint: „Szürkület után valóban nincs mit tenni ezzel a várossal. Az utcák kihaltak, még csak a kocsma irányába se tapogatózik senki ember, az egyetemisták a maguk klubjaiban duhognak, a színház nyitva is és zárva is …. (p. 37-38.)   Nos, én nem kérem ki magamnak Veszprém nevében ezt a másfél mondatot, hogyan is tehetném. Én csak egy szót ragadok föl a hulló mondatból, a duhog igét. Fölemelem, megvizsgálom, segít a program is, szépen aláhúzza piros remegő vonallal, hibának, elütésnek, nem létező szónak értékeli. Én viszont szerencsére tudom, hogy nem új szó ez, néhány helyütt már találkoztam vele: Gárdonyi Egri csillagok című regényében, az utolsó átíráskor került be hangutánzó szóként: az ágyúgolyók duhogtak, majd másutt a hordó és a szüreti kád duhog. Megint más helyütt a várvédők követ duhintanak a törökre, mert mozzanatos ige is lett belőle.

Nos, Géczinél az egyetemisták duhognak. Hogyan került ide ez a szó, és mit jelenthet? Ugyanis még ismerős Pósa Lajos Kacor király című verséből is: „Jobbra duhog, balra morog, / A két szeme vérben forog.” (Mellesleg jegyzem meg, hogy Pósa Lajos baráti köréhez tartozott a fiatal Gárdonyi is szegedi újságíró korában.) Azóta persze hangutánzó szóként elő-előfordult másutt is, de itt különösen kifejező. Nem csak a hangutánzás a funkciója, nem csupán mély, erős hangokra, ritmusra utal, hanem valami ürességet, kongást is megidéz.

Esetleg más hangulatot is kelthet az aktuális olvasóban.

Kedvelem ezt a szót. Személyes ismerősöm nekem is.

 

*

 

A mondatok. Közhely már, hogy az írók, költők művészete az idők során klasszicizálódik. Már mondtuk, leírtuk Géczi Jánosról is. Utóbbi prózai köteteiben ez meglehetősen erőteljessé vált. Nem csupán a történetekre gondolok, az anekdota mint elem korábban is jellemző volt írásaira, ez kapcsolta leginkább prózáját a  magyar irodalmi hagyományokhoz, hanem arra is utalok, mennyire kiművelt mondatokat szerkeszt. Nem tudok rá jobb kifejezést, mint amivel Esterházy Péter jellemzett egy tavalyelőtt megjelent regényt, mikor ápolt mondatokról beszélt. Géczi mondatai tudatosan szerkesztettek, többször indázóak, ugyanakkor áttetszően világosak, és szinte zenei megoldásként használja a jelzőket. Ezek különösen hatásosak a leírásokban, főként mikor a természetről beszél, elvégre ott a pontosság érzését is kelti. Hallgassunk csak bele: „Feltehetőleg egykor ugyancsak meglepődött az a restaurátorasszony, akinek eperágyásain a ki tudja honnan elbitangolt, legelő kameruni törpekecskék táplálkoznak. Ahogy én is, manapság, ha a petúniáim tölcsérei előtt, a június elejei éjszakákon nem fedezhetek fel a levegőben kolibriként függeszkedő, mozdulatlanul lebegő kacsafarkú szendereket; újabban közönségesek itt e lények.” (p. 24.) Illik is megjegyeznem, hogy a szöveg pontos: létezik ez a lepkefaj újabban nálunk is, és valóban a kolibrihoz hasonlítják a tudományos leírások.  Ettől még megragad a mondat tagolása, ritmusa és a jelzősor, köztük a fajmegjelölés. Én is szeretem a természetet, bár bevallom, magamnak is, nem ismerem. Ilyen szinten főleg nem. Sajnálom is.

 

*

 

Vissza. Az eredeti kérdéshez, azaz a városhoz és a lakójához. Hiszen erről van szó a könyvben, hogyan él valaki Veszprémben, azaz valahol, egy kisvárosban. Elmélázom azon a részleten is, melyben szegény Baka István képe rémlik föl egy pillanatra, aki azt mondja, hogy ez egy hely, ahonnan lehet Szegedre visszavágyni. Ő vissza is ment, méghozzá Szekszárdról. Ebben a karcsú, szép kiállítású (mert erről se feledkezzünk meg!) kis kötetben bizonytalan választ kapunk. Ezt Géczi János meg is mondja, pontosan a könyv közepén: „Talán. A várossal való viszonyomban ez a szó mindennap előkerül.” (p. 41.) De ezt sugallják a példák és történetek, az emlékezések a halottakra, barátokra, elődökre és az alig ismert szomszédasszonyra, a nekibuzdulásokra és csalódásokra. Fölsejlik a nehezen kimondható szorongás is, amit a cím (nekem legalábbis) sugall: hagyunk-e nyomot a világban? Vagy fordítva: mekkora nyomot hagy bennünk a világ? Természetesen a kisvilág, a hely. Amikor helyivé váltunk.

(Géczi János: Nyom, Palatinus Kiadó, Budapest, 2009.)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.