Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bence Erika: Végtelen könyvtár. G. J.: Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz. Magyar Szó, 2014. augusztus 11.

2014.08.13

Végtelen könyvtár

Géczi János: Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz. verseskönyv 1983–2013. Szerkesztette és az utószót írta: Reményi József Tamás. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013

Bence Erika

2014. augusztus 11., 12:31

Kommentek száma 0  Megjelent nyomtatásban

Azt hiszem, rég elavult fogalmakat használok, amikor Géczi János harminc év költészetét átfogó – kisbetűs – „verseskönyv”-ét olvasva a „tömény gondolati líra” meghatározást vetem papírra. Nem baj, mondom mégis, mert ezek a – látszólag – avítt poétikai regiszterek valahogy most illeszkednek annak az olvasásnak a természetéhez, amilyent e könyv a befogadójától igényel (vagy megkövetel?). Jómagam nem is korábbi verseskötetei (pedig jó sok van belőle; olvasható is a lista a könyv hátsó behajtóján!) felől olvasom ezt a költészetet, hanem utóbbi két–három tanulmány-, esszé-, illetve interjúkötete vonzatkörében; The Rose and its Symbols in Mediterranean Antiquity (2011), Sétáló árnyék (2012), Egy teremtés története (2014). Ha tanulmányt írnék Géczi János költészetéről – de nem azt írok! –, akkor megközelítésem kulcsszavai a nyelv, a vers, a (táj)kép és a természet lenne. Olyan, a létezés és a költészet lényegére (megint egy elavult fogalom!) vonatkozó meghatározások ezek, melyek abban a sok évszázados magyar költészeti hagyományban, illetve európai kulturális (s itt vannak az említett prózakötetekhez való kapcsolódások alapjai!) örökségben nyernek értelmet, amelyből a Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz építkezik, átsajátítja metaforáit, gondolati alakzatait. Ezért nem tévedés e versek kapcsán olyan 19. századi poétikai fogalmakról beszélni mint: gondolati líra, létvers, hitvallás, pictura stb. Formák, alakzatok, sorok és metaforák, amelyek Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Petőfi költészetében/-ből teremtődnek, nőnek ki, miként „az ányos pálból nőtt trombitavirág” (a vár felett), a hiába húztad [vörösmarty, ó] sortöredékei és asszociációi, a csend lesz ismétlődései, a baljós holdfolt metaforái; valamennyi az Ezer veszprémi naplemente című 1999-es ciklus verseiből származik.

A szó többes értelmében „verseskönyv” a Kiegészítések...; nemcsak a vers formáit és beszédmódjait érvényesítő alkotásokat, Géczi János költeményeinek gyűjteményes kötetét értjük alatta, hanem (pl. az „imádságos füzet” analógiájára) „verses könyv”-et is (versek antológiáját), amelyet olvasva – posztmodern gesztusként – egyúttal a magyar költészeti hagyományt, a 18. és 19. századi versek szöveghálózatát is újraolvassuk. De a posztmodern törekvéseket meghaladó jellegzetességként – a csak beidézések, hivatkozások, rosszabb esetben az olvasottságot prezentáló cizellált kis okoskodások helyett (fölháborítóan sok ilyen verset/verseskötetet olvashatni mostanság térségünkben!) – a hagyomány átsajátításának és a belőle való építkezéseknek, az örökség újraalkotásának a poétikáját ismerjük fel, Géczi-verseket, amelyeknek „átírásai” és „törlései” alatt – a palimpszeszt természetének megfelelően – átszüremlik az eredeti vershagyomány. Miként az 1999-ben – a millennium éve és a közelgő Vörösmarty-jubileum közelében – íródott címadó versben, a Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz sorai mogul „lépnek elő” az európai és a magyar költészet történetének emblémái és trópusai: a Himnusz, Arany-rímek, az üveggolyó, mely „magyarul gurul a távolságba”, a „könyvben mely a végtelen könyvtárról szól / hol magától téved el s nem leli kiútját az olvasó”:

 

„A kettősképekben a cselekmény mögött

másik cselekmény fut: a hártya első és hátsó falán

egymástól független történet pereg.

Magyarul veri a szív Sziverit.

A történelemben zúzott én ágál

s felpanaszolja magát a Szózatba.

Az Isten hús az ólomgolyót befoglalt

egy kötőszót s testében visszasajog

– szünettelen a céllövészet.”

(Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz)

 

Nem véletlenül idéztem a Kiegészítések…. vonatkozó sorait. Kötetét lapozva, verseit olvasva megtapasztaljuk e „végtelen könyvtár”-ban való pozitív értelmű eltévelyedés élményét. Mint egy 19. századi filozófus költő, a versírás nyelvteremtő erejéről gondolkodik a lírai beszélő ciklusok, hosszúversek, epigrammák (ez is egy régi műfaj!) verstöredékek és fragmentumok során át. „Végső soron nem tudok magyarul, amint nem tudok se angolul, se latinul, se oroszul, se franciául. Legfeljebb megértek egy-két szót. Nekem a nyelvet akkor, ha írok, ki kell találnom, miként akkor is, ha elkezdek tanítani, vagy a barátaimmal beszélni, és ezt olykor szégyellem – olvashatjuk a korábban említett interjúkötetben, az Egy teremtés történetében. E szempontból e versvilágban – amelyben elmélyülve veszünk el – kiemelkednek A szavak… és a Szótár című versek. „A szavak feloldódva a tintatartóban / készek arra, hogy szétszivárogjanak / és az írótoll nyomán alakot öltsenek / a papiroson. Akár a lélek / amely a földi létet elhagyta / s a paradicsomba bejutott” – vallja az első, hasonlatokat sorjázó költeményben a lírikus, míg a nyelv tropikus mivoltáról, képteremtő/képi világalkotó erejéről, miáltal a létezés nagy kérdésinek megfogalmazásához és megértéséhez kerülhetünk közel, a Szótárban gondolkodik e líra alanya:

 

„ahogy két mondat ösvénye egybeforr

s majd két völgybe fut tovább

hol itt hol ott mint patak a kövét

elhagyja néhány szavát

ahogy e köveket körbefogják

mint szótár a vérbő áfonyák

s beöltöztetik posztóruhába

a zöld mohák: félig talán

talán egészen – nézzed

barátom – maga az éden”

 

Nem csodálkozunk azon sem, hogy ez a – „nagy kérdések”-ben elmélyülő, egy, a míves hagyomány felé forduló, klasszikus habitusokat és multikulturális/polihisztor szerepeket érvényesítő – költészet folyamatosan megjeleníti az európai kultúrhagyomány toposzait; mitikus idők képzetei nyernek benne kifejezést: „a város – miként Kronosz – fölfalja fiait” (Veszprém), „a nyelv tárnája fekete levegőréteg” (Kiegészítések egy Vörösmarty-sorhoz), s „minotauruszként létezni / a költészet labirintusában” a végső, nagy kérdések előtti nyelvtanulás/világértés állapotát jelenti: „figyelem azt a nyelvet amelyet / a halál előtt mind motyog tanul” (minotauruszként). A nemcsak magyar nyelven megjelent, több részes rózsa-monográfia tudományos, esszéisztikus nyelve tömény lírai versbeszéddé, trópusok végtelen szólamává lényegül át Géczi János költészetében:

 

„rózsával jött

miként ki görög vagy római versben lépked

fején koszorú szájában mentaszár

elhiszed hogy száz szirmú virágot dicsér

vagy a tiszta sugarú fényt

elhiszed hogy semmi több nem marad belőled

csak az ahogy most őt látod”

(rózsával jött)

 

Arra is gondoltam versolvasás közben, hogy olyan e versek alanya, úgy nyilatkozik meg a világról és a benne megvalósuló léttapasztalatról, mint egy gondolkodó a felvilágosodás korában, aki a világról szóló tudományos és művészi beszédet együtthatóan szólaltatja meg, akinek tudatában és magatartásában nem disztingválódnak azok a tartományok, amelyeket ma mi, e modern korban, egymástól elhatárolódó beszédmódokként (tudományként, művészetként, irodalomként stb.) tartunk számon. S nem azért van, mert Géczi János kulturális antropológus és biológus, tehát a természettudományok terén is ténykedik, rózsát nemesít és kertet alkot, hanem mert tudósként is művész: a mediterráneum rózsa-szimbolikájáról szóló értékezését úgy is olvashatjuk, mint egy „rózsa-regényt”, s a verseiből is kiszólal egyfajta felvilágosodás kori teleologikus/fizikoteológiai természetisten-kép.

Tömény líra, mondtam Géczi János kötetére. Ezt először csak a könyv terjedelmének, anyaga sűrítettségének jellemzői alapján állapítottam meg, majd olvasása, belső tartományainak megismerése és a versélmény nagyszerűsége révén is meggyőződtem róla. Se nem tanulmányt, se nem kritikát nem volt szándékomban írni róla. S ez azért jó, mert ennek a – gondolom én – kisesszének a lezárásaként egy másként szakszerűtlen mondatot is leírhatok. Nagyon tetszik.