Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kék szemű Cholnokyak. Harmadik változat (esszé) Élet és Irodalom, 2016. november 4. 13.

2016.11.06

A kék szemű Cholnokyak

Harmadik változat

 

 

Eötvös Károly nyújtja a példát, s nyomában jó ideig alig akad magyar író, aki a művét ne anekdotával kezdené. Illene nekem is ekként kezdenem a három veszprémi ködlovagról szóló esszét. Reájuk is vonatkozik a Krúdy által alkotott szép csoportnév, s a sikertelenség avagy a sikerrel való felemás viszony is, e Thurzó Gábortól származó csoportképző tulajdonság. Ha ekként kezdeném, indokomul szolgálna, hogy akad, aki (éppenséggel a legfiatalabb Cholnokytól a zsidó tárgyú novellákat és publicisztikákat nem oly régen összegyűjtő és kiadó Kőbányai János) Eötvöst is ködlovagnak érzékeli, miután ő is a politikai nemzet szétomlását írja le. Magam Jenőt, a középső testvért, aki bár szépirodalmi igénnyel ír, de nem író, a mentalitása révén annak látom. S amiatt is lehet, mivel a Cholnokyak szerettek anekdotázni. Ha a városukról beszéltek (s arról bőséggel akadt mit mondaniuk), s ha a messzi és kicsit érthetetlen világ emberi, szellemi, természettudományi dolgairól. Általuk jobban ismerjük a tizenkilencedik-huszadik század fordulója sokféle arcú embereinek Veszprémjét s egyáltalán a magyar vidéki kisváros életét.

Veszprém a tehetség-térképeken előkelő helyet foglal el akkor, amikor egészen apró város, és a térség más, hasonlóan nagyra vágyó településeivel rivalizál. Több újságja van, a hely csatornázott, s nem gázzal világítanak, hanem villannyal. A vasutat, amelyet a lakóhely határán kívül állítanák meg, idővel kisvasúttal behozzák a városba (s viszik tovább, egészen a Balatonig, ahol fellendült a fürdőélet). Csehboltozatos mennyezetet készítenek, ha le is égne a szélfúvásban felgerjedő tűzvészben a tetőszerkezet, a ház szobái ne szakadjanak be. A néhány ezer lakosú Veszprémet kevés, nagyon kevés család teremti meg, mindegyikük városba behúzódott dzsentri vagy dzsentriként élő köztisztviselő. Képzettek, a kitűnő oktatásnak köszönhetően azonos műveltségtartalommal rendelkezők, s normáikkal a maguk világában elboldogulnak: a makacs kiegyezés pártiságukkal, zárt gazdasági és közösségi ügyleteikkel, a zsidóellenességükkel, kvaterkázásukkal, a magyarságról való pántlikás, de őszinte képzeteikkel. Szolgálják a város lelkületét befolyásoló klérust, a mindig tőke- és szolga-szűkében lévő földembereket, a faszari pénzembereket és a huzatos kabátot viselő elöljárókat. A Bakony-alji kisváros olyan világ, amely alakokkal, helyszínekkel és példálózásra alkalmas történetekkel szolgál a ködlovagok számára. Ők is a vidék baráti-rokoni érdekszféráinak haszonélvezői és foglyai, a csak helyben érvényesülők, akikben megkopottan, de tovább él a nemzet romantikája.

Mindhárman különösek voltak, és sokak szerint zseniálisan alakították ki, majd át rendkívüliségüket. A két író – Viktor (1868–1912) és László (1878–1929) – tulajdonképpen mindent megtett azért, hogy kivezetődjön az irodalomból. Amelynek összetett látásmódjuk és virtuózitásuk miatt nélkülözhetetlen alkotói. Viktor egy 1910-es interjúban elmondta, azon ügyködik, hogyan menekülhetne meg az irodalomtól. Ugyanakkor könyvek sora, újságcikkek tömege fűződik a nevükhöz, amit mégsem láthatunk csupán a megélhetés kényszerének termékeként. Jenő (1870–1950), a tudós és ismeretterjesztő, aki népszerűsége következményének állítja az útleírásait (ámbár ezek honoráriumából tartja el a századfordulótól kezdve apját s testvéreit és azok családját). Földrajzi munkálkodása járulékaként bánik fél könyvtárnyi ismeretterjesztő életművével, s komolyan hitt abban, hogy illusztrációi okán jeles képzőművész és tollforgató. Nem maradt feljegyzés arról, meg merte volna mondani bárki is neki, hogy bizony műkedvelő. Akadémikusként, amíg el nem távolították a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közül, a népszerű és nagy műveltségű szent tehenek egyike. Amúgy pedig a korszak enciklopédikus műveket író művelődéstörténészi karakterű figurái közé tartozik.

De vajon tehetségük jellemzőivel maguk mennyiben voltak tisztában? Akadnak jelzők, amellyel mindhárman – s a rokonságukból még talán többen – jellemezhetőek. László, Viktor bátyja halálakor írt nekrológban úgy írja le őt, mint vergődő, könnyen összeroskadó, mámortól elbágyadt, könnyelmű, sokat tudó és sokat félig tudó, felzaklatott, rapszodikus, kiismerhetetlen valakit, akiben egymásba kapaszkodik – talán egymásból élősködik – az alkoholista és a zseni. De ilyen volt László is – tudjuk meg Jenő önéletrajzából. S maga Jenő ugyancsak erre az útra lépett. Egészen addig, míg meg nem váltotta a siker és a népszerűség – és a családért érzett felelősségtudat. Ő az egyetlen mindenki között, aki pénzt keres. S ő az egyetlen a Cholnoky családban, akivel nem a saját egzaltált lelke és esendősége bánik el, hanem a történelem.

Mindhárman távolbalátók voltak, több okkal. Dzsentroid bohémekként kiterjedt társaságot igényeltek, s azokat szolgálni és uralni is képesnek bizonyultak, s a társaságot helyettesíteni is: ebben támogatni tudta őket az alkohol. Jó svádájúak, megnyerőek, jól értesültek és élénk eszű társalgók, akik egyszerre jogi pallérozottságúak s a piaristáknak köszönhetően alapos természettudományi műveltségűek, a legkorszerűbb világképeknek, a pozitivizmusnak és a materializmusnak a termékeny határáról. A maguk módján mindegyikük enciklopédikus tudású, s a zsidóságot rokonszenvvel elegy kritikával illető. Utazni, világot járni akaróak – de ez csak Jenőnek sikerült. S bár filozófikus alkatúak, Jenő az, aki a filozófiai doktorátust is megszerzi, ő hármójuk közül csak ő képes rendszerezetten képezni magát.

Ha nem is a sokműfajúság, de a több irányú érdeklődés jellemzi a testvéreket. Amúgy magát a tizenkilencedik század közepén Veszprémbe került Cholnoky családot is karakterizálja a mindenre nyitottság. A jogászként végzett tiszti főügyész apjuk műfordít, idegen nyelvű lapokat járat a családjának. Viktor elcsapott egyetemistaként újságot ír, majd pedig természettudományi szakcikkeket, s amerikai és angol mintára novellaszervező maggá teszi az ipari-technikai furfangokat. Jenő bebarangolja a Veszprémi-fennsíkot, és megírja miként testvérei a famíliájukét – a Balaton s az Adria történetét, elkíséri Teleki Pál politikus-tudóst Észak-Amerikába. A kereskedelmi ismeretekkel bíró László írói munkába kezd, elhatalmasodó mizantrópiáját a mániái leírásával szelídíti meg. Érdeklődés, kalandvágy, könnyelműség jellemzi őket, amire büszkék. Ha valaki beleszületik a családba, biztosan sok ösvényűvé válik az élete, mígnem végül akár olyan labirintussá bonyolódhat, amelyben el lehet veszni.

A testvérek a famíliájuktól, lakóhelyüktől kapott muníciójukban sokban azonosak. Hátterük és képzettségük szerint hasonló mentalitásúak, ha vonásaikban olykor eltérő is a tehetségük természete. Egyaránt alkotó értelmiségiek, a munkásságuk annyiban összevethető, hogy mindegyiké nyelvi természetű. Szövegeket hoztak létre, amelyek tárgya a meglepő módon ugyanolyan módon érzékelt, hasonló szempontok alapján ábrázolt hazai világ – melléksodrása. A megegyezőségek eredménye, hogy általuk erősebb állításokhoz juthatunk a korszak egyik nagycsaládjának viszonyairól, és arról a kulturális-társadalmi erőtérről, amely a családra mint csoportra hatott. Akár arról is, hogy az ilyen magatartású, a környezetükkel hasonló viszonyban lévő tehetségek önmegvalósítását miként lehet biztonságosabban leírni annál, mintha kizárólag egyes személyiségek sorsa és tevékenysége nyomán vonnánk le következtetéseket. A Cholnokyak mentális meghatározói annak az iparos-dzsentri-hivatalnok kisvárosi univerzumnak az elemei, amelyben a  nyugati katolikus, protestáns, illetve zsidó vallás is jelen van, és  amelynek hivatalos és oktatás által is érvényesített tartalmát a politikai nemzet képzete adja. E világnak s a hozzá társuló magatartásoknak azonban a biztonságos sorsképzés nem következménye.

Mivel nem lehet. Nincs olyan vallás, etnikum és az állam sem, amely megnyugtató egyarcúságot nyújana a polgárainak. Összetorlódnak a múltból származó, a világról, emberről, társadalmi csoportokról, műveltségről, kultuszokról, intézményességről vallott nézetek, másrészt párhuzamos, egymással vetélkedő kortárs elképzelések jönnek létre, amelyekben azonban van egy közös pont, amely sokak számára vigaszt ad. A múlttal szemben az iparral, technikával, természettudománnyal s idővel természetfilozófiával definiálja magát a jelen embere. E korszak intelligenciája többes módon művelt (és félművelt): enciklopédikusan, amelybe beleolvad valamennyi hagyomány, mindaz, amit a családnál tágabb csoportok képviselnek, de azok is, amelyek a kortárs civilizáció új eredményei. Ez a katyvasz-szerű halmaz, ha csak felszínesen érzékelik, akár biztonságot és tájékozottságot is nyújthat. De akik érzik az elemek homogenizálatlanságát, egyéni választ keresnek tapasztalataikra. S a Cholnokyak is ilyenek. Több horizontú szövegek, kettős vagy többes látású alkotók, a homogenizálást mágikus eljárásokkal, szurrogátumokkal elvégző szerzők, a modernitás reliktumokkal történő megjelenítése, a linearitás elhagyása stb. az egyik oldalon, a másikon olyan problématérkép, amelynek gócait a kulturális elkötelezetlenség, a fajmagyarság, a magyarságképviselet, a marginalizáció, az antiszemitizmus, a kisebbséggyűlölet s a nemzeti tragikum-képzet adják.

Ennyiben érthető, hogy a ködlovagok írta irodalom gesztusirodalom. Az is, hogy ezzel a mentálisan ugyan meghatározó anyaggal és tettel nem sok mindent tud kezdeni az irodalomtudomány. Ennyiben érthető, hogy miért olyan villódzó, sokelemű, némelykor homályos a két író és a természettudósi ismeretterjesztő szövegvilága. S az is, hogy eredendően összefüggő. S indokolt az is, hogy miért látom termékeny megközelítési módnak azt, ha a Cholnokyak hagyatékát közösen létrehozott szövegkorpusznak tekintjük.

Jenő, a kontinenseket bejáró s élményeiről színesen tudósító világjáró számos esetben a forrása az olvasók, a lapok és természetes a Viktor, illetve László igényelte egzotikumnak. Jenő utazástörténeteinek mozzanatai, azok átköltései Viktor szépprózai munkáiban és újságcikkeiben jobban kitapinthatók, mint Lászlónál. László Viktortól oroz el ezt-azt, olykor kész művet, olykor motívumot vagy az elegáns, társalkodásban is hasznosítható mondatkészítés rafinált módozatait. Lászlónál érthető ez, hiszen emberkerülő és magányos. Viktor inkább igényelte a témát, szüksége volt a külső inspirációra, az így komponált szöveg révén megszerezhető honoráriumra s annak kocsmai csereértékére. Sok rövid életű, ismeretlenségben maradó lap jelent meg, sok félig olvasott szerkesztő dolgozott, nagy az igény a mindennapi szükségletek csökkentésére. A Cholnokyak közös sajátossága, hogy egy-egy művet annyiszor próbáltak eladni, avagy elmondani, ahányszor csak sikerült. László egy időszakban erről feljegyzést vezetett, amelyet aztán Jenő, önéletrajzában, szégyenkezve emleget föl. Új címmel ellátva, néhány mondat változtatás után, vagy éppen Viktor művét László a saját nevén. Egy este ugyan Jenő meséli belső-ázsiai történetét. (Az indulásra kész, felmálházott karavánt visszaparancsolja, mert az előjelek szerint vihar közeleg. Előrelátásá a fekete szemű kínaiak t kék szeme sajátosságának tulajdonítják.) Hamarosan azonban Viktor szövegének részletévé válik, s a testvérek szövegátsajátítási algoritmusa eredményeként (számos helyen és időpontban, kisebb-nagyobb módosításokkal) lát többször is napvilágot. Posztmodernként megnevezhető játék ez, az irodalomtudósok és szerkesztők feladata megállapítani, hogy a három testvér létrehozta, külön kezelt három szövegkorpusz mennyiben fedi egymást, s milyen azonosságok és elfedett kapcsolatok rejtőznek bennük. Részben a szegedi kutatások eredményei nyomán érdemes a hetven éven át épült három életművet összeolvasva egynek tekinteni, végtére is a szerzői név szentsége, a szerzőség, ez az európai kultúrkörökben megkérdőjelezhetetlen argumentáció a Cholnokyak által relativizálódott (családban maradtak az ügyek!). És egyébként is, a három testvér mentalitásában annyi közös vonás akad, hogy a családvizsgálat eredményeként antropológiai, illetve kultúrtörténeti következtetések is körvonalazódnak.

*

Miután az 1970-es évektől a két író-testvér munkássága iránt ismét megnő az érdeklődés, s tőlük különböző tekintélyek által világra segített szépirodalmi válogatások jelennek meg a nyolcvanas évektől kezdve, s hogy a geográfus Vár Ucca Tizenhétben közreadott önéletrajza nyomán mindhárom testvér egymáséba kapcsolódó életművének népszerűsége töretlen, várható volt, hogy az irodalom- és eszme-, illetve művelődéstörténeti megítélésük majd átformálódik. Az egészekről esik majd szó, s nem a részletekről. Akkoriban, ha szó esik róluk, a legidősebb és legkorábban elhalt fiú munkásságát taksálták nagyobb értékűnek. Mostanság az önmagát ugyancsak halálba ivó, öngyilkosságba menekülő legfiatalabb testvérét. Időközben kiderült, a középső fivér ismeretterjesztő munkássága a közművelődésben számot tevő tudósok sokaságát befolyásolta. A Cholnoky-kultusz úgy a szülő- és felnevelő városukban, mint a szélesebb értelmiségi körökben érzékelhető.

A Cholnokyak életben tartásáért legtöbbet a vajdaságiak tettek – hagyatékuk számára új tereket nyitottak. Tudományost és szépirodalmit. Bori Imre már akkor tanította egyikét-másikát az újvidéki tanárjelölteknek, amikor itthon még senki. Kitapintható, hogy Tolnai Ottó Adria-rajongása mögött miként áll Cholnoky Jenő a maga földközpontú, vízimádó irodalmával. Tanulmányok sora születik a család tagjairól, Thomka Beáta és tanítványai etalonná emelik őket.

Ugyancsak több, Mészöly Miklós ujjnyomát magán viselő anyaországbeli író hivatkozik rájuk. Hajnóczy Péter Jenőt olvas az otthonában, s hőse ugyancsak a Halál kilovagol Perzsiából regényében. És igazságtalanok ne legyünk: a Cholnokyak kedvelőinek sora korábbról is hosszú: Schöpflin Aladártól és Tóth Árpádtól Tersánszky Józsi Jenőn és Krúdy Gyulán át Domonkos Mátyásig tart, s a rendszerváltás utáni irodalomban is sokakat fel lehet melléjük sorolni, hogy csak a szerkesztő-kiadó-rajongóikat említsem: Szajbély Mihályt, Tóth Lászlót, Kőbányai Jánost és másokat.

*

Sokat töprengtem az esszémhez illő címen. Amikor Várnagy Ildikó elkészítette a veszprémi Pantheonba kerülő, a Tűztorony alatti olaszbástya alkotta várudvar falára felerősített három Cholnoky-testvért ábrázoló bronzreliefjét, akkor dél-francia kékkel festette ki az ábrázolt három férfiú szemét. Műve megnevezése a városlakók számára – mivel felírta: A kék szeműek látják előre a vihart. – A kékszemű Cholnokyak lett. Tóth László 2000-ben – túl a Vár Ucca Tizenhét negyedévkönyv három Cholnoky-darabján – megkért, hogy írjak utószót Viktor válogatott műveinek Ister-kiadásához, s annak e címet adtam, bár akkor, emlékeim szerint, már volt egy ugyanígy megnevezett másik szövegem is. Az utóbbi száz évben a szerzőknek nem szokásuk különböző írásokat megegyező címmel ellátni. A többszörözés-sokszorozás kihullt az irodalmi gyakorlatból. A Cholnokyak nem ilyenek voltak. Viktor több Veszprém című művét sorolhatnám elő bizonyítékul, de a testvéreknél is találunk e névadás (halmazképzési eljárás) indokául muníciót. Úgyhogy az ő nyomdokukon maradok.